Alkalmazkodás és önfeladás

Az alkalmazkodás valójában nagy erény. Kifejezetten most, mikor minden fénysebességgel változik körülöttünk. Nagy előnyre tesz szert az, aki képes gyorsan kiismerni magát az új helyzetekben.

Viszont ennek is megvannak a veszélyei, például az, ha túlságosan adaptívok vagyunk, akkor egy kicsit elveszítjük önmagunkat. Ha túlságosan mások igényeire koncentrálunk, akkor magunkat háttérbe szorítjuk és csorbul az önazonosságunk. Hol kezdődik az alkalmazkodás és mikor válik önfeladássá?

A túlalkalmazkodók illúziókat teremtenek

A túlalkalmazkodás azokkal szokott megesni, akik alacsony önbecsüléssel rendelkeznek és kívülről várják az elismerést. Ez az egyik véglet. Az alkalmazkodást kényszeresen művelik. Kívánságokat teljesítenek, úgy viselkednek, ahogyan azt hiszik, hogy elvárják tőlük. Nincsen erős énképük, és valahogy a boldogságot sem találják igazán. Szívesen követik a szabályokat, könnyű őket kihasználni.

Sokan vannak, akik gyakorlatilag felfüggesztik önmagukat egy kapcsolatban a másikért. Ez valójában egyik félnek sem jó, mert egy vékony illúzióban élnek, ami egy kisebb problémától is ripityára törhet. Sosem fogják megismerni egymást igazán.

Milyen a megfelelő mértékű alkalmazkodás?

Alkalmazkodni annál nehezebb, minél több bevált szokást alakítottunk ki, és minél öntudatosabbak vagyunk. Akkor tudunk normális mértékben alkalmazkodni, ha tisztában vagyunk a határainkkal. Tudni kell, hol a határ: ennyit vagyok hajlandó változtatni, és nem többet, különben már nem én lennék.

Ha szembe találjuk magunkat egy helyzettel, ami alkalmazkodást követel tőlünk, akkor két dolgot kell mérlegelnünk.

1. magát a szituációt. Vagyis azt, hogy mennyire fontos nekünk a pozitív végkimenetel. Érdemes-e belé annyi energiát fektetni, amennyit megkövetel? Megtérül-e a befektetett energia? Mert minden alkalmazkodási folyamat bizony energialeadással jár, megterhelő.
2. az alkalmazkodás mértékét. Vagyis tiszta lelkiismerettel vagyunk-e képesek megtenni azt, amit kell, vagy valami lényegeset veszítünk el önmagunkból? Ha elveid ellen kéne cselekedned, az már önfeladás és nem alkalmazkodás. Ha a kompromisszum egzisztenciális válságba taszít, akkor rossz üzletet kötöttél.

A „megszoksz vagy megszöksz” – dilemma

A másik véglet a teljes elzárkózás a változástól. Furcsa mód a „megszoksz vagy megszöksz” szólás-mondás valamilyen tiszteletet parancsol. Azért, mert feltételezhető, hogy aki mondja az nagyon erős önképpel rendelkezik. Ebben a mondatban benne van az az elvárás is, hogy a másik félnek kell alkalmazkodnia.

Azt mondom fuss, amíg lehet. Ebben az attitűdben ugyanis az úr-szolga viszony van jelen. Ha valaki ezzel a szófordulattal él, az világossá teszi, hogy nem hajlandó semmilyen kompromisszumra. Ilyen partnerrel sosem lesz harmonikus a kapcsolatod akár barátról, akár szeretőről, vagy üzletfélről van szó.

Az alkalmazkodás szociális szükségszerűség. Ha társadalomban élünk, alkalmazkodnunk kell. Ennyi. Ettől még nem veszítjük el önmagunkat, csak ismerni kell a határokat.