Erik Erikson elmélete a fejlődési szakaszokról

Ki volt Erik Erikson?

Erik Erikson (1902–1994) német-amerikai pszichoanalitikus, Anna Freud tanítványa, és az identitásválság fogalmának megalkotója. Dán anya gyermekeként, a biológiai apját sosem ismerve nőtt fel, és felnőttként saját maga választotta a nevét (az Erikson szó szerint azt jelenti: „Erik fia”). Vagyis az az ember alkotta meg a pszichológia legnagyobb hatású identitás-elméletét, aki a saját identitását is a nulláról építette fel, egy kis túlzással. És még egy érdekesség, hogy Eriksonnak nem volt egyetemi diplomája, mégis a Harvard professzora lett.

Mit jelent a pszichoszociális fejlődés?

Azt, hogy minden életszakaszban az egyén belső, pszichológiai szükségletei találkoznak és ütköznek a társas környezet elvárásaival. Ebből az ütközésből születik minden szakasz központi konfliktusa. Ha a konfliktust sikerül jól megoldani, a személyiség egy új erénnyel gazdagodik; ha nem, az adott terület sebezhető pont marad. Fontos – és ezt maga Erikson is hangsúlyozta –, hogy egyik szakasz kimenetele sem végleges ítélet. Egy korábban rosszul megoldott konfliktushoz az élet később újra visszavezethet, és akkor újra lehet játszani a meccset.

Mi a nyolc fejlődési szakasz? – áttekintő táblázat

1. szakasz: csecsemőkor (kb. 0–1 év)

A fő konfliktus: bizalom vs. bizalmatlanság.

Az első és legalapvetőbb feladat annak megtanulása, hogy a világban és az emberekben meg lehet bízni. Ez az elsődleges gondozókkal kezdődik, a megbízható táplálás, törődés és biztonság építi ki az ősbizalmat. Ha az alapvető igényeinkre kiszámíthatatlanul vagy elégtelenül reagálnak, a világ kiszámíthatatlan hellyé válik számunkra, és ez a gyanakvás felnőttkorban is elkísérhet.

Siker: a remény erénye, az az alapélmény, hogy baj esetén lesz, aki mellénk áll.

Kudarc: általános szorongás, bizonytalanság és túlzott bizalmatlanság a világgal szemben.

2. szakasz: kisgyermekkor (kb. 1–3 év)

A fő konfliktus: önállóság vs. szégyen és kétely.

Ez a „majd én!” korszaka. A gyerek felfedezi a saját testét, mozgását, akaratát, és mindent maga akar csinálni. Ha a kísérletezést bátorítás kíséri, kialakul az egészséges önállóság. Ha viszont túl szigorú elvárások vagy folyamatos negatív visszajelzések érik, a gyerek szégyellni kezdi magát, és kételkedni kezd a saját képességeiben.

Siker: az akarat erénye, a magabiztos boldogulás alapja.

Kudarc: önbizalomhiány és az új dolgok kipróbálásától való félelem.

3. szakasz: korai gyermekkor (kb. 3–6 év)

A fő konfliktus: kezdeményezés vs. bűntudat.

A gyerek elkezd terveket szőni és végrehajtani. Játékokat kezdeményez, kérdez, szervez, irányít. Ha a kezdeményezéseit támogatják, örömmel vállal feladatokat és néz szembe kihívásokkal. Ha elnyomják vagy rendszeresen leszidják, a kezdeményezéshez bűntudat társul, és ez a párosítás nagyon tartós tud lenni.

Siker: a céltudatosság erénye, az ötleteit önbizalommal képviselő ember alapja.

Kudarc: visszahúzódás, a kezdeményezőkészség és a kreativitás elsorvadása.

4. szakasz: iskoláskor (kb. 6–12 év)

A fő konfliktus: törekvés vs. alulmaradás.

Az iskolával megjelenik az összehasonlítás. A gyerek a teljesítményén és a társas készségein keresztül méri fel a saját értékét. A tanulásban és alkotásban megélt sikerek építik a kompetencia élményét. Ha viszont a kudarcélmények halmozódnak, kialakul az alulmaradás, a kisebbrendűség érzése, az a belső hang, amelyik felnőttkorban is azt súgja, hogy „úgysem vagy elég jó ehhez”.

Siker: az alkotóképesség és a kompetencia érzése.

Kudarc: kisebbrendűségi érzés, a motiváció és a kezdeményezőkedv elvesztése.

5. szakasz: serdülőkor (kb. 12–18 év)

A fő konfliktus: identitás vs. szerepzavar.

Az elmélet leghíresebb szakasza, nem véletlenül ezt kutatták a legtöbbet. A kamasz a „Ki vagyok én?” kérdésre keresi a választ: szerepeket, értékeket, hitrendszereket és jövőképeket próbálgat, mint a ruhákat. Ha van tere a kísérletezésre, a végén stabil önkép és irány születik. Ha nincs, vagy ha készen kapott identitást erőltetnek rá, akkor szerepzavar és bizonytalan jövőkép marad utána.

Siker: stabil öntudat és a hűség erénye, hűség önmagunkhoz és a választott értékeinkhez.

Kudarc: szerepzavar, gyenge önérzet, bizonytalan célok és jövőkép.

6. szakasz: fiatal felnőttkor (kb. 18–40 év)

A fő konfliktus: intimitás vs. elszigeteltség.

A stabil identitásra épülhet a következő feladat: megosztani magunkat valakivel úgy, hogy közben nem veszünk el. Az intimitás itt nemcsak romantikát jelent, hanem mély barátságokat és minden olyan kapcsolatot, ahol sebezhetőek merünk lenni. Aki nem tud, az elszigetelődik, és a magány tartós pszichés teherré válhat.

Siker: a szeretet erénye, mély kapcsolatok az önállóság feladása nélkül.

Kudarc: elszigeteltség, magány, ami súlyosabb esetben depresszióba fordulhat.

7. szakasz: középkor (kb. 40–65 év)

A fő konfliktus: termékenység (generativitás) vs. stagnálás.

És itt jár most az olvasóim jelentős része, lehet, hogy te is. A generativitás nem gyerekvállalást jelent (bár azt is jelentheti), hanem azt az igényt, hogy nyomot hagyjunk: létrehozzunk, átadjunk, gondozzunk valamit, ami túlmutat rajtunk. Ha ez az érzés hiányzik, jön a stagnálás, az az alattomos üresség, amikor kívülről minden rendben van, benned mégis az a kérdés zakatol, hogy „ennyi volt? erről szól az életem?”.

Ha ez ismerős, akkor két dolgot érdemes tudnod. 1. Dan McAdams évtizedes kutatásai szerint a generativitás az egyik legerősebb ismert kapocs a középkori élettel való elégedettséghez, vagyis a „nyomot hagyni” igénye nem hiúság, hanem lelki alapszükséglet. 2. Pontosan erre az életszakaszra esik az élettel való elégedettség kutatásokból ismert U-görbéjének mélypontja is, tehát ha most nehezebb, az nem a te személyes kudarcod, hanem a pálya legmeredekebb emelkedője.

Siker: a gondoskodás erénye, a hozzájárulás és kiteljesedés élménye.

Kudarc: stagnálás, ürességérzés, a haszontalanság és az elszakadtság élménye.

8. szakasz: időskor (kb. 65 év felett)

A fő konfliktus: én-integritás vs. kétségbeesés.

Az utolsó feladat a visszatekintés: egésznek és a magaménak látni az életet a sikerekkel és a kudarcokkal együtt. Akinek ez sikerül, az a lezárás békéjével és bölcsességével néz szembe az elmúlással is. Akinek nem, azt a megbánás, a keserűség és a kihagyott lehetőségek fájdalma kísérti.

Érdekesség: Erikson felesége és szellemi társa, Joan Erikson – aki a kezdetektől társalkotója volt az elméletnek – kilencvenes éveiben egy kilencedik szakaszt is hozzáfűzött a modellhez a nagyon idős kor sajátos kihívásairól. Ő tudta, miről beszél: 95 évet élt.

Siker: az integritás és a bölcsesség, teljességgel és félelem nélkül visszanézni.

Kudarc: kétségbeesés, megbánás, keserűség és a haláltól való félelem.

Mit mond a tudomány Erikson elméletéről?

Erikson elmélete a fejlődéslélektan egyik legnagyobb hatású gondolati kerete, de fontos tisztán látni, mi benne a tudományosan alátámasztott és mi a klinikai megfigyelésen alapuló, nehezen tesztelhető rész.

A kritika jogos pontjai: a fogalmak tágak, az elmélet klinikai tapasztalatból és nem kísérletekből született, a szakaszhatárok életkorai hozzávetőlegesek, és a modell a nyugati, huszadik századi életpályát tükrözi, más kultúrákra és a mai, kitolódott életszakaszokra csak rugalmasan illeszthető.

Ugyanakkor az elmélet két központi gondolata komoly empirikus karriert futott be. Az identitás-szakaszt James Marcia operacionalizálta mérhető identitásállapotokká még 1966-ban, és az ebből kinőtt kutatási hagyomány máig él.

A generativitást pedig Dan McAdams és munkatársai tették mérhetővé, és mutatták ki az ismételt kapcsolatát a középkori jólléttel és az élet értelmességének élményével.

Erikson legnagyobb ajándéka nem a nyolc doboz, hanem egy gondolat: a fejlődés nem a gyerekkor privilégiuma, hanem életfogytig tartó munka, és minden életszakasznak megvan a maga értelmes feladata. A válság ebben a keretben nem hiba a rendszerben, hanem maga a rendszer. Szóval, ha most épp egy konfliktus kellős közepén vagy, az nem azt jelenti, hogy elrontottad, azt jelenti, hogy dolgozol.

Gyakori kérdések Erikson elméletéről