Mikor érdemes alkalmazkodnod – és mikor nem?

Az élet nagy részét alkalmazkodással töltjük. Ez a képességünk tesz minket rugalmassá, túlélőképessé és alkalmassá arra, hogy különböző helyzetekben is megtaláljuk a helyünket. De ahogy egyre többet tapasztalsz, rájössz: nem minden esetben kell alkalmazkodni.

Az igazi önismereti kérdés így hangzik: hogyan különböztesd meg az alkalmazkodást az önfeladástól? Mikor érdemes rugalmasnak lenned, és mikor lenne jobb kilépni egy helyzetből?

Fejlődés vagy önmegtagadás?

Az emberi idegrendszer elképesztően rugalmas, és olyan dolgokhoz is képes alkalmazkodni, amiről elsőre el sem hinnénk.

Csak hogy egy extrém példát mondjak: Több dokumentált eset van arról, hogy hosszú ideig magánzárkában tartott foglyok teljesen hozzászoktak a csendhez és az ingerhiányhoz.
Amikor szabadultak, a társas ingerek, zajok és fények szinte fájdalmasan hatottak rájuk, és vissza akartak menni a cellájukba, mert ott érezték normálisnak a világot. Ez az egyik legsötétebb példája az adaptációnak.

Szinte mindenhez hozzá lehet szokni, de ez nem azt jelenti, hogy mindenhez hozzá is kell szokni.

Megszokod az új munkahely ritmusát, a párkapcsolat dinamikáját, a gyerekekkel járó éjszakázást vagy épp a vállalkozás hullámzását. De ugyanígy meg tudsz szokni olyasmit is, ami egyértelműen árt: a folyamatos stresszt, a túlterhelést, vagy a tiszteletlen bánásmódot.

A pszichológia különbséget tesz adaptív és maladaptív alkalmazkodás között. Az adaptív alkalmazkodás fejlődést hoz, tágítja a lehetőségeidet, növeli az önbizalmad és segít jobban működni a világban.

A maladaptív alkalmazkodás ezzel szemben szűkít, leszűkíti az igényeidet és lenyomja az önértékelésedet.

Miért akarunk néha extrém módon alkalmazkodni, ahelyett, hogy változtatnánk?

Az ember furcsa módon nem mindig ahhoz ragaszkodik, ami jó neki, hanem ahhoz, ami ismerős.

Az agyad alapvető működése a biztonságról szól, nem a boldogságról. Egy rossz, de ismert helyzet számára kevésbé félelmetes, mint egy jobb, de bizonytalan. Ezért tudsz akár évekig is benne maradni olyan környezetben, amelyben a túlélésre játszol, nem pedig a kibontakozásra.

Hozzászoksz a terheléshez, hozzászoksz a kritikához, hozzászoksz a túlfeszültséghez. Egy idő után már nem is látod, mi normális és mi nem. Ezt hívják hedonikus adaptációnak: ha valami tartósan jelen van az életedben, az agyad idővel ezt „alapállapotnak” tekinti. A normalizálódás miatt pedig már nem is látod, hogy mihez szoktál hozzá.

A remény is egy olyan dolog, ami képes benntartani egy rossz helyzetben. Lehet, hogy azért nem változtatsz, mert ott a gondolat, hogy „Ha még egy kicsit kibírom, talán jobb lesz.” Csak szólok, általában nem lesz.

Amikor valaki extrém módon alkalmazkodik, az jellemzően azért van, mert:

• nem látja reális opciónak a változtatást,
• túl nagy árnak érzi a bizonytalanságot,
• túl kevésnek érzi magát a változáshoz,
• vagy már annyira megszokta a terhet, hogy nem érzi, hogy változtatni kéne.

Mikor érdemes alkalmazkodnod?

Akkor, amikor az alkalmazkodás fejlődést vagy jobb életminőséget hoz, nem pedig önfeladást.

Például alkalmazkodhatsz az új munkahely ritmusához, az edzés nehézségeihez, a vállalkozás első, hajtós éveihez. Ezekben a helyzetekben érdemes kitartani.

Vannak időszakok, amikor átmenetileg többet kell vállalnod, többet dolgoznod, több energiát kell beletenned valamibe. Ha tudod, hogy ez csak egy időszak, és a cél világos, az alkalmazkodás ilyenkor stratégiai döntés. Például: vizsgaidőszak, költözés előtti káosz, gyerek kisbaba-kora.

Akkor érdemes alkalmazkodnod, ha nem sérti azt, aki vagy, és amit fontosnak tartasz.

Mikor nem érdemes alkalmazkodnod?

A legnagyobb tévedés az, hogy akkor vagy jó ember, ha mindig rugalmas, türelmes és megértő vagy. Van egy pont, ahol a rugalmasság már nem erény, hanem saját magad veszélyeztetése.

Ha az alkalmazkodás miatt elveszíted a hangodat, a saját igényeidet, a határaidat vagy az önbecsülésedet, akkor az alkalmazkodás már nem fejleszt, hanem rombol.

Ha már hónapok óta túlterhelt vagy, fáradt vagy, stresszes vagy, és sem a körülmények, sem a saját állapotod nem javul, akkor a helyzet fenntartása már nem alkalmazkodás, hanem önmegtagadás.

Ha azért nem mersz változtatni, mert félsz a bizonytalanságtól, a konfliktustól, az újrakezdéstől vagy a mások véleményétől, akkor valójában nem alkalmazkodsz, hanem menekülsz.

A legszomorúbb alkalmazkodás az, amikor valaki kisebbre húzza össze magát, mint amekkora lehetne. Ha visszafogod a képességeid, álmaid, tempód, hogy passzolj egy környezetbe, akkor rossz helyen vagy.

Hogyan ismerheted fel, melyik alkalmazkodás szolgál és melyik árt?

Ezeket a kérdéseket tedd fel magadnak:

Az alkalmazkodásom javítja vagy rontja az életminőségemet?
Épít vagy leépít?
Több leszek tőle vagy kevesebb?

Ha az irány tágítja a lehetőségeidet, erősíti a tartásodat, akkor érdemes vállalni a kényelmetlenséget is. Ha viszont azt érzed, hogy elveszíted az identitásodat, vagy csökken az önbecsülésed, akkor nem.

Nem attól leszel életképes, hogy mindent kibírsz, hanem attól, hogy tudod, miért bírod ki, és mi az, amit már nem szabad tovább cipelned.

Az önazonos élet kulcsa nem az, hogy soha ne alkalmazkodj, hanem az, hogy tudd, mihez érdemes alkalmazkodni és mihez nem. A fejlődéshez néha rugalmasság kell, máskor pedig határhúzás.