A Stanfordi börtönkísérlet tanulságai

Mikor valaki hirtelen hatalomhoz jut, és teljesen megváltozik a viselkedése, biztos elgondolkodsz rajta: vajon a személyisége mélyén mindig is ilyen volt, vagy inkább a helyzet hozta ki belőle?

Erre a kérdésre kereste a választ Philip Zimbardo amerikai pszichológus a híressé vált Stanfordi börtönkísérletben 1971-ben. Ez a vizsgálat mára a szociálpszichológia egyik legismertebb és legtöbbet vitatott kísérlete lett, amely rávilágított arra, milyen erős hatással van a környezet és a társadalmi szerep az emberi viselkedésre.

A kísérlet háttere

A hatvanas–hetvenes években az Egyesült Államokban élénk téma volt, hogy miért olyan erőszakosak a börtönök, és miért válik olyan sok őr brutálissá a rabokkal szemben. Zimbardo és kollégái úgy gondolták, a választ nem elsősorban a személyiségben kell keresni, hanem a helyzetben, amelybe az emberek kerülnek. Más szóval: nem feltétlenül azért lesz valaki kegyetlen, mert alapvetően rossz ember, hanem mert olyan környezetbe kerül, ahol a hatalommal való visszaélés szinte természetessé válik.

A kísérlet menete

A Stanford Egyetem pszichológiai tanszékének pincéjét alakították át egy szimulált börtönné. Felállítottak cellákat, folyosót, őrszobát, mindent, ami a hitelességet erősítette. Huszonnégy önkéntes egyetemi hallgatót választottak ki a kísérlethez, akiket pszichológiai vizsgálatokkal ellenőriztek, hogy biztosan egészségesek és kiegyensúlyozottak legyenek. Ezután véletlenszerűen osztották őket két csoportra: rabokra és őrökre.

A rabokat valódi rendőrök tartóztatták le otthonaikban, bilincsbe verve, majd beszállították a kamu börtönbe. Rabruhába öltöztették őket, és számokat kaptak, amelyekkel innentől azonosították őket.

Az őrök viszont egyenruhát, gumibotot és napszemüveget kaptak. Az utóbbi azért volt fontos, mert eltakarta a tekintetet és személytelenebbé, fenyegetőbbé tette őket. A szabályok szerint az őrök nem használhattak fizikai erőszakot, de feladatuk az volt, hogy fenntartsák a rendet és fegyelmet.

Az eredetileg két hétre tervezett kísérlet azonban már az első napokban drámai fordulatot vett.

A folyamat eldurvulása

Már a második napon kitört a lázadás: a rabok elbarikádozták a cellájukat, és ellenálltak az őrök utasításainak. Az őrök erre gyorsan reagáltak, és kemény megtorlásba kezdtek. Megalázó büntetéseket alkalmaztak, például értelmetlen feladatokat adtak, ételt vontak meg, vagy éjszakai ébresztésekkel zaklatták a rabokat. Bár hivatalosan nem bántalmazhatták őket, a pszichológiai nyomás és a lelki terror nagyon is valóságos volt.

A rabok közül sokan már néhány nap alatt komoly pszichés tüneteket mutattak: sírtak, szorongtak, egyesek idegösszeroppanás közeli állapotba kerültek. Az egyik résztvevőt mindössze 36 óra után ki kellett engedni, mert teljesen összeomlott.

Az őrök viselkedése is egyre szélsőségesebb lett. Bár mindannyian átlagos egyetemisták voltak, rövid idő alatt elkezdték internalizálni – vagyis belsővé tenni – a szerepüket. Már nem úgy tekintettek magukra, mint kísérleti alanyokra, hanem mint valódi börtönőrökre, akiknek joga és kötelessége rendet tartani. Hasonlóképpen a rabok is elfelejtették, hogy bármikor kiszállhatnának, és úgy kezdték érezni, mintha ténylegesen foglyok lennének.

A kísérlet leállítása

A helyzet annyira gyorsan elfajult, hogy Zimbardo végül kénytelen volt leállítani a kísérletet a hatodik napon. A döntésben nagy szerepe volt Christina Maslachnak, aki akkor még doktorandusz hallgatóként látogatott el a helyszínre, és elsőként fogalmazta meg hangosan, hogy amit lát, az etikátlan és veszélyes. Zimbardo elismerte, hogy ő maga is belecsúszott a szerepébe mint börtönigazgató, és csak nehezen szembesült a helyzet tarthatatlanságával.

Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből?

A Stanfordi börtönkísérlet legfontosabb tanulsága az volt, hogy az emberi viselkedést nem csupán a személyiségjegyek határozzák meg, hanem legalább ennyire a szituáció és a társadalmi szerepek is. Amikor hatalom kerül valakinek a kezébe, és egy olyan rendszer veszi körül, ahol az ellenőrzés és a felelősség elmosódik, meglepően gyorsan képes embertelenül viselkedni.

Ezt a folyamatot erősítette a deindividuáció jelensége is. Deindividuációnak nevezzük azt, amikor az emberek elvesztik személyes identitásukat (pl. a rabok számot kaptak, az őrök napszemüveget viseltek), az emberek ilyenkor sokkal könnyebben viselkednek embertelenül.

Etikai tanulságok

A kísérlet nagy port kavart, és azóta is vitatott. Kritikusai szerint nem volt megfelelően kontrollált, és Zimbardo maga is túlságosan bevonódott. Ugyanakkor kétségtelen, hogy hozzájárult ahhoz a felismeréshez, mennyire fontos az etikai szabályozás a pszichológiai kutatásokban. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy hasonló vizsgálatot jóváhagyjon bármilyen etikai bizottság.

A tanulság azonban messze túlmutat a laboron: a mindennapokban is érdemes elgondolkodnod azon, milyen szerepeket töltesz be, és ezek hogyan hatnak a viselkedésedre. Gondolj csak arra, amikor egy munkahelyi pozíció hirtelen több hatalmat ad a kezedbe, vagy amikor valaki felett befolyásod van. Könnyű azt hinni, hogy mindig önmagad maradsz, de a helyzet sokszor erősebb, mint a szándékod.

Vannak róla filmek is

A Stanfordi börtönkísérletet több film is feldolgozta az évek során, eltérő hangsúlyokkal.

2001-ben a német Das Experiment című film feszült pszichológiai thrillerként mutatta be a kísérletet, a fikció eszközeivel, de a lényeget megtartva. 2010-ben ennek elkészült az amerikai remake-je is, The Experiment címmel, olyan színészekkel, mint Adrien Brody és Forest Whitaker. Ezek a filmek inkább a drámai, erőszakos oldalát emelték ki az eseményeknek.

2015-ben azonban egy sokkal valósághűbb feldolgozás született The Stanford Prison Experiment címmel, amely kifejezetten a dokumentált eseményeket követte, és a valódi jegyzőkönyvekre, visszaemlékezésekre támaszkodott. Ha szeretnéd megérteni, mi is történt pontosan, ez a film adja a leghitelesebb képet.

Forrás:

https://www.simplypsychology.org/zimbardo.html