Zseni vagy őrült? – Vékony a határ

Van egy makacsul élő kulturális mítosz, ami szerint a zsenialitás és az őrület szinte kéz a kézben jár. Mintha a zseniség szükségszerűen együtt járna széteséssel, szenvedéssel, különcséggel. A művész, aki nem alszik, a tudós, aki elhanyagolja az életét, az alkotó, aki kicsit kívül van a valóságon.

Zseninek születni kell vagy lehet bárkiből zseni? Benned is van némi zsenialitás? Járjuk körül ezt a zseniális témát!

Mit jelent zseninek lenni?

Zseninek lenni nem azt jelenti, hogy mindig okosabb vagy másoknál. Klasszikus értelemben a zsenit a kiemelkedő intelligenciával azonosítják (pl. 140+ IQ). De a modern pszichológia szerint ez önmagában kevés. Rengeteg szuper okos ember nem alkot semmi maradandót. Az intelligencia és a tudás tehát önmagában még nem tesz zsenivé.

A valódi zsenialitás abban mutatkozik meg, hogy képes vagy olyan összefüggéseket észrevenni, amelyeket mások nem, olyan kérdéseket feltenni, amelyeket mások túl naivnak, túl furcsának vagy túl kényelmetlennek tartanak. Valahogy másképp látod a világot.

A zsenialitás sokszor csendes megszállottságként jelenik meg: visszatérő gondolatokban, belső párbeszédekben, olyan témákban, amelyekhez újra és újra visszatérsz, akkor is, ha senki sem várja ezt el tőled.

Einstein így fogalmazott: „Nem vagyok különösebben okos. Csak hosszabban időzöm a problémáknál.”

Hol húzódik a határ a zsenialitás és az őrület között?

A legfontosabb különbség nem az, hogy valaki mennyire furcsa, hanem az, hogy mennyire van kapcsolata a valósággal. A zseni képes elrugaszkodni a megszokott gondolkodási sémáktól, de vissza is tud térni a normalitáshoz. Tudja, mikor kísérletezik gondolatokkal, és mikor kell azokat rendszerezni, formába önteni, mások számára is értelmezhetővé tenni.

Az őrület – klinikai értelemben – ott kezdődik, ahol ez a visszatérési képesség nem működik jól. Amikor a gondolatok elszakadnak a közösen elfogadott valóságtól, amikor a belső élmények már nem integrálhatók, nem ellenőrizhetők, nem korrigálhatók, és nem lehet mások számára értelmezhetővé tenni.

A zseninek működik az élete legalább egy fontos területen, az őrült körül viszont szétesik minden.

Ez a határ azonban nem egy éles vonal. A történelem számos példát mutat arra, hogy valaki élete egyes szakaszaiban zseniális alkotóként működött, más időszakokban viszont mentálisan súlyosan sérült állapotba került. Nem azért, mert az egyikből szükségszerűen következik a másik, hanem mert ugyanaz az érzékeny, nyitott idegrendszer lehet egyszerre erőforrás és kockázat.

Ott van például John Nash esete, akiről filmet is csináltak Egy csodálatos elme címmel (Russel Crowe főszereplésével). Ő egy Nobel-díjas matematikus, aki paranoid skizofréniában szenvedett. Zseniális elméleti áttöréseit még a betegsége előtt alkotta meg. Később téveszméi voltak (kódolt üzeneteket látott mindenhol és összeesküvéseket). Ami különleges és nem kis teljesítmény, hogy idővel részben visszanyerte a realitáskontrollt, és képes volt újra gondolkodni és tanítani.

Mi az ára a zsenialitásnak?

Ha közelebbről szemügyre veszed, milyen nehézségekkel küzdenek a magas kreativitású, mélyen gondolkodó emberek, gyorsan szertefoszlik a zseniről alkotott romantikus kép.

Az egyik leggyakoribb élményük a mentális túlterheltség. A gondolatok nem sorban érkeznek, hanem párhuzamosan, ömlesztve. A zseni elméje nem kapcsol ki könnyen. Ez intellektuálisan izgalmas, de idegrendszeri szinten rendkívül fárasztó.

Ehhez társul még az érzelmi túlérzékenység. A zsenik nem csak mélyebben gondolkodnak, hanem mélyebben is éreznek. Intenzívebben reagálnak, könnyebben megérinti őket mások szenvedése, erősebben hat rájuk a kritika, a kudarc, a bizonytalanság. Ami kreatív erőforrás, az egyben gyenge pont is.

Sokan közülük már gyerekkorukban megtapasztalják a kívülállóság érzését. Nem azért, mert jobbnak érzik magukat, hanem mert máshogy működnek. Más kérdések érdeklik őket, más tempóban gondolkodnak, más szempontokat hoznak be. Ez könnyen vezet elszigetelődéshez és hosszú távon magányossághoz.

A zsenialitás egyik kevésbé tárgyalt nehézsége a kommunikáció. A gondolataik összetettek, sokszor előrébb járnak annál, amit a környezet követni tud. Ilyenkor könnyen alakul ki félreértés: a másik leegyszerűsít, vagy egyszerűen nem érti, miről van szó. A zseni sokszor kényszerül arra, hogy lefordítsa önmagát, ami hosszú távon frusztráló és kimerítő.

Hogyan bontakozhat ki a benned rejlő zsenialitás?

Ha úgy érzed, hogy van benned zsenialitás, akkor az első és legfontosabb lépés az átkeretezés. Nem az a kérdés, hogy zseni vagy-e, hanem az, hogy milyen területen gondolkodsz mélyebben, máshogy, szenvedélyesebben, mint az átlag. A zsenialitás nem átütő önbizalommal érkezik, hanem belső fókuszként. Ha képes vagy egy témában elmerülni hosszú ideig anélkül, hogy ezért bármilyen külső jutalom járna, az már jó jel.

Érdemes komolyan venned a furcsa kérdéseidet. Azokat, amelyeket szívesen elhallgattatnál azzal, hogy „ez hülyeség” vagy „ezt úgysem értik”. A kreatív áttörések nem ritkán naiv kérdésekből születnek.

Fontos az is, hogy válassz egy fő irányt. A zsenialitás nem szóródik szét. Nem tizenkét projektben bontakozik ki, hanem egy központi téma mentén, amiből persze mellékhatásként sok minden más is születhet.

És igen, itt jön a kellemetlen rész, amit kevesen szeretnek hallani: a zsenialitást ki kell dolgozni, mégpedig strukturált, következetes munkával. Akkor is csinálnod kell, amikor nem könnyű, nem látványos és nem hálás a feladat. Mozart gyerekkorától évtizedekig naponta órákon át gyakorolt, így lett belőle zseni. A tehetség nem sokat ér, ha nincs kimunkálva.

Nem muszáj szenvedned

A legtöbb zsenit egyfajta „szent őrület” hajtja. Képesek elképesztő energiát fektetni egyetlen problémába, a társadalmi normák vagy a saját kényelmük rovására is. Gondoljunk csak Newtonra vagy Teslára, akik számára a külvilág megszűnt létezni munka közben.

Bár élénken él bennünk a szenvedő zseni képe, a zsenialitásnak nem feltétele a szenvedés. Az, hogy másképp látod a dolgokat, és a végletekig el tudsz mélyülni valamiben, még nem jelenti azt, hogy a társadalom peremén kell vergődnöd.

Zseninek lenni egyfajta szabadság is. Megszabadulás a középszerűségtől és a berögzült gondolkodási mintáktól. Bár a magas intelligencia (IQ) általában alapfeltétel, önmagában nem elég. A zsenialitáshoz kell egy adag merészség és eredetiség is, na meg némi kontroll, hogy ne csússzon át őrületbe.