Mit kezdj a belső kritikusoddal?

Van egy kis gonosz hang benned, ami pontosan tudja, hogy mikor kell megszólalnia. Pont akkor, amikor lépnél egyet előre, amikor új célon gondolkodsz, amikor változtatnál, amikor már majdnem megteszed azt, amit régóta halogatsz. Azt mondja: „Biztos, hogy ez jó ötlet?” „Mi van, ha nem sikerül?” „Nem vagy te ehhez kevés?”

Ő a belső kritikusod, akitől szívesen megszabadulnál. De valójában a belső kritikus nem gonosz, nem rombolni akar, és nem azért van, hogy tönkretegye az önbizalmadat. Csak egy félreértett védelmi rendszer.

Ahhoz, hogy valóban kezdeni tudj vele valamit, először meg kell értened, hogy honnan jön, mit csinál, és miért pont akkor aktiválódik, amikor a legkevésbé lenne rá szükséged.

Honnan származik a belső kritikus?

A belső kritikus nem egy velünk született személyiségvonás. Nem úgy jössz a világra, hogy van egy hang a fejedben, amely folyamatosan megkérdőjelez. Ez a hang tanult jelenség.

Gyerekkorodban az egyik legfontosabb feladatod az alkalmazkodás. Figyeled, mi az, ami elfogadást eredményez, és mi az, ami elutasítást. Mit dicsérnek, mit kritizálnak, mikor kapsz figyelmet, és mikor vonják meg tőled. Ezekből az élményekből lassan kialakul egy belső iránytű, ami segít, hogy elkerüld a fájdalmat, a megszégyenülést, a kirekesztést.

Például, ha sokszor azt tapasztaltad, hogy csak akkor voltál jó, amikor teljesítettél, megfeleltél, jól viselkedtél, akkor a belső kritikusod azt tanulta meg, hogy a hibázás veszélyes.

Később már nem kell hozzá külső kritika, a hang belülről szól, ismerős mondatokkal, néha pontosan azokkal a szavakkal, amelyeket másoktól hallottál.

Vagyis a belső kritikusod a múltadból származik, szülők, tanárok és tekintélyszemélyek visszhangja benned.

Mit kritizál benned a belső kritikus?

A belső kritikus ritkán kritizál konkrét dolgokat. Nem azt mondja, hogy „ezt a feladatot máshogy is meg lehetett volna oldani”. Inkább általánosít, megbélyegez, és az identitásodra támad.

Nem azt mondja, hogy „hibáztál”, hanem azt, hogy „te ilyen vagy”.
Nem azt, hogy „ez most nem sikerült”, hanem azt, hogy „neked soha semmi nem megy”.

Gyakran kritizálja a teljesítményedet, a döntéseidet, a külsődet, az érzelmeidet, sőt még a vágyaidat is. Amikor nagyot álmodsz, azt mondja, hogy „ne rugaszkodj el a valóságtól”. Amikor pihennél, azt mondja, hogy „mások ilyenkor is dolgoznak”. Amikor elfáradsz, azt mondja, hogy „nem bírod a tempót”.

A kritika mögött azonban szinte mindig félelem van. Félelem a kudarctól, félelem a megszégyenüléstől, félelem attól, hogy nem leszel elég jó, és ezért elveszítesz valamit, ami fontos számodra: kapcsolatot, szeretetet, biztonságot.

Mikor hallgass a belső kritikusra?

Ne higgy el neki mindent, de ne is próbáld meg teljesen elhallgattatni!  A belső kritikusnak van hasznos oldala is. Akkor, amikor konkrét, jelen idejű, javítható dolgokra hívja fel a figyelmedet. Amikor nem megbélyegez, hanem irányt mutat, és nem blokkol le.

Például: „erre még készülj fel jobban”, „ezt érdemes átgondolni”.

De amikor általánosít, szégyent kelt, lebénít, vagy elveszi a kedvedet a cselekvéstől, akkor már nem segít, hanem akadályoz.

Egy jó kérdés ilyenkor: Ez a hang közelebb visz ahhoz, aki lenni szeretnék vagy inkább eltávolít tőle?

A belső kritikus nem áll meg a gondolatok szintjén, a belső kritika gyakran önszabotázsban végződik. Amikor a belső kritikus túl hangos, az idegrendszer veszélyt érzékel. És amikor veszélyt érzékelsz, nem fejlődni akarsz, hanem menekülni. Ilyenkor jelenik meg a halogatás, a kifogások, a túltervezés, a tökéletesítés miatti megrekedés.

Miért erősödik fel a belső kritikus változás előtt?

A belső kritikus akkor a leghangosabb, amikor kilépnél a megszokottból. Egy új cél, egy váltás, egy sikeresebb élet gondolata fenyegeti a régi identitást. Az agyad számára az ismeretlen nem lehetőség, hanem kockázat.

Ráadásul a siker is veszélyt jelenthet. Több láthatóságot, nagyobb felelősséget, magasabb elvárásokat. A belső kritikus ilyenkor nemcsak a bukástól fél, hanem attól is, hogy mi lesz, ha sikerül, és ha azt nem tudod majd fenntartani.

Ezért van az, hogy a legjobb ötletek előtt jönnek a legerősebb kételyek, az utolsó lépés előtt a legnagyobb félelmek. Paradox módon a belső kritikus gyakran annak a jele, hogy jó irányba haladsz.

Hogyan kommunikálj a belső kritikusoddal?

A cél nem az, hogy eltűnjön, hanem hogy ne ő vezessen. Az első lépés a távolságtartás, amikor megszólal, ne azonosulj vele! Ne csinálj belőle identitásproblémát!

„Nem én vagyok rossz, hanem van bennem egy hang, ami ezt mondja”.

Ezután jöhet a párbeszéd. Megkérdezheted:

„Mit akarsz megvédeni? Mitől félsz?”

Kiderülhet, hogy nem az ellenséged, csak túl hangosan próbál segíteni. Állítsd szembe a tényeket a feltételezésekkel, hogy reálisan lásd a dolgokat, ezzel lejjebb tudod tekerni a hangerőt.

Egy másik hasznos taktika, ha állítasz mellé egy támogató belső hangot is, és mint két ügyvéd lemeccselik egymás között a szituációt.

Ha épp stresszes helyzetben vagy, vagy ki vagy merülve, fáradt vagy, a belső kritikusod sokkal hangosabb lehet. Próbálj meg javítani a stresszszinteden és pihend ki magad, addig nem érdemes foglalkozni vele.

Ki ül a belső irányítópultnál?

A belső kritikus része az emberi működésnek, de nem kell, hogy ő legyen a főnök. Lehet tanácsadó, lehet jelzés, de a döntés a tiéd.

Azt nem tudod elérni, hogy soha többé ne halld ezt a hangot, és az nem is lenne jó.  Viszont eldöntheted, hogy hallgatsz-e rá vagy továbbmész a saját utadon.

És ne felejtsd el: a belső kritikus nem azt jelzi, hogy rossz úton jársz, hanem csak azt, hogy elhagytad a megszokottat.