Önelfogadás: szükségszerűség vagy csapda?

Az önelfogadásnak van egy olyan paradoxona, hogy ha nem fogadod el magadat, akkor folyton konfliktusba kerülsz önmagaddal, szorongsz és nem lehetsz boldog, viszont, ha elfogadod magad, akkor nem lesz motivációd arra, hogy jobb legyél, így az önmegvalósítás is háttérbe szorul, ami a boldogság alapja.

Nehéz kérdés: ha elfogadod magad, nem veszíted-e el a motivációd a fejlődésre? Ez a dilemma sokunkban ott motoszkál. Egyszerre vágysz arra, hogy jobbá válj, de közben ott él benned az igény a megértésre és az elfogadásra is.

Úgy tűnhet, hogy a fejlődni akarás és az önelfogadás egymás ellenségei. Pedig nem azok. Épp ellenkezőleg. A két dolog összefügg, sőt, az egyik a másik előfeltétele.

Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik legnagyobb alakja fogalmazta meg azt a mondatot, amely ezt a látszólagos ellentmondást gyönyörűen feloldja:

„The curious paradox is that when I accept myself just as I am, then I can change.”
„A furcsa paradoxon az, hogy amikor elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, akkor tudok változni.”

Elsőre ez értelmetlennek hangzik. Hiszen, ha elfogadod magad, akkor miért akarnál egyáltalán változni? De ha egy kicsit mélyebbre nézel, megértheted, mekkora igazság rejlik benne.

Az önelfogadás a változás alapja

Kezdjük az elején. Amikor nem fogadod el magad, lényegében harcolsz önmagad ellen. Tagadsz bizonyos tulajdonságokat, szégyellsz érzéseket, meg akarsz szabadulni a hibáidtól. Azt kívánod, bárcsak másmilyen lennél. Ez a belső konfliktus olyan, mintha folyamatosan két külön ember lakna benned: az egyik az, aki vagy, a másik az, aki szerint lenned kellene.

Ez a feszültség nemcsak kimerítő, hanem bénító is. Amíg utálod magad valamiért, addig képtelen vagy tisztán látni. Védekezel. Kompenzálsz. Menekülsz. És pont ez az, ami megakadályoz abban, hogy változz.

Vegyünk egy példát: tegyük fel, hogy gyakran halogatsz fontos feladatokat. Emiatt folyton ostorozod magad. „Lusta vagyok.” „Miért nem tudom már végre összeszedni magam?” Ezek a mondatok nem motiválnak, hanem bűntudatot keltenek. Ettől egyre feszültebb leszel, és végül már az is nehézséget okoz, hogy egyáltalán nekikezdj bárminek.

De ha egyszer csak azt mondod: „Oké, most ezt csinálom. Halogatok. Ez van. Ettől még nem vagyok rossz ember. De szeretnék változtatni ezen.” – akkor valami átbillen benned. A szégyen oldódik, a védekezés, a tagadás megszűnik, és végre tudsz a problémával foglalkozni.

Ez az önelfogadás igazi lényege. Nem azt jelenti, hogy örökre így akarsz maradni. Hanem azt, hogy végre nem menekülsz magad elől.

A változás

Sokan azt hiszik, hogy a fejlődés motorja az elégedetlenség. Hogy csak akkor lesz elég erős a vágy a változásra, ha eléggé utálod azt, aki most vagy. Hisznek abban, hogy az önkritika visz előre. A kutatások azonban mást mutatnak.

Kristin Neff, az „önegyüttérzés” egyik legismertebb kutatója bebizonyította, hogy azok az emberek, akik önmagukkal együttérzőek, nemhogy nem lustábbak, hanem kitartóbbak, motiváltabbak és rugalmasabbak.

Az önostorozás ugyanis nem erőt ad, hanem kimerít. A belső szeretet és megértés viszont olyan belső biztonságot teremt, amelyből bátran lehet kísérletezni, tanulni, hibázni, vagyis fejlődni.

Carl Rogers szerint az önelfogadás nem a végcél, hanem a változás feltétele. Az önismeret és az önfejlesztés is csak akkor működik, ha van elég bátorságod őszintén szembenézni önmagaddal, és ehhez először el kell fogadnod, hogy olyan vagy, amilyen.

Persze egy bizonyos fokú elégedetlenség szükséges, de a túl sok már kontraproduktív lehet.

A paradoxon

Minél inkább elfogadod magad, annál nyitottabbá válsz a változásra. Ez nem ellentmondás, hanem pszichológiai törvényszerűség. Ha már nem kell védened az egódat, ha nem kell elrejtened a gyengeségeidet, akkor végre dolgozhatsz rajtuk.

Gondolj csak bele: kapcsolatban is csak akkor tudsz fejlődni, ha biztonságban érzed magad. Ha a másik szeret és elfogad téged. Ugyanez igaz a belső viszonyodra is: ha képes vagy magaddal szemben szeretetteljes, megértő, mégis őszinte lenni, akkor egy olyan belső környezetet teremtesz, amelyben lehetséges a változás.

A belső motiváció nem abból fakad, hogy gyűlölöd, aki most vagy. Hanem abból, hogy értékeled magad annyira, hogy többet akarsz kihozni magadból.

Mit jelent tehát az önelfogadás?

Nem passzivitást. Nem beletörődést. És főleg nem azt, hogy feladod a céljaidat.

Az önelfogadás azt jelenti, hogy nem tekinted ellenségnek önmagad. Hogy nem szégyelled azt, aki most vagy. Hogy képes vagy magadra nézni ítélkezés nélkül.

Lehet, hogy most nem vagy ott, ahol szeretnél lenni. De ettől még jogod van szeretni magad. És ha elég jól bánsz magaddal, akkor meg fogsz lepődni, milyen erőket mozgósít ez benned.

Az önelfogadás az a stabil talaj, amire már lehet építkezni. Próbáld meg elfogadni, ahol most tartasz. Ez vagy most, és ez rendben van. Nem a végállomás, hanem a kiindulópont.