Mikor érdemes kitartani, és mikor nem?

A kitartást erénynek gondoljuk, pedig néha csak szimplán hülyeség. A kitartás jó dolog, legalábbis ezt tanultuk. A kitartó ember erős, megbízható, tiszteletreméltó. Az adja fel, aki gyenge. Aki kilép, az nem bírta, aki marad, az bizonyított. Ez a gondolatmenet annyira mélyen beépült a gondolkodásunkba, hogy meg sem kérdőjelezzük.

Pedig érdemes lenne, mert miközben a kitartást erényként ünnepeljük, nagyon ritkán beszélünk arról, mikor válik a kitartás önbecsapássá, és az önpusztítás egyik eszköze.

Miért akarunk mindenáron kitartani?

Azért, mert a kitartás nem csak viselkedés, hanem identitás. Már gyerekkorban azt tanulod, hogy a jó gyerek végig csinálja a dolgait, a rendes ember nem hátrál meg stb. Így a kitartás lassan összekapcsolódik az önértékeléseddel. Ha kitartasz, akkor kemény vagy, ha nem tartasz ki, akkor valami baj van veled.

Ehhez jön még az agyunk működése is. Az idegrendszered nem a boldogságodra van optimalizálva, hanem a túlélésedre. A megszokott rossz biztonságosabbnak tűnik, mint az ismeretlen jó. A változás bizonytalanságot hoz, a bizonytalanság pedig stresszt. Így sokszor inkább maradsz egy rossz helyzetben, vagyis kitartasz, mint hogy szembenézz azzal, ami ismeretlen.

Ott van a kontroll illúziója is. A kitartás azt az érzést adja, hogy irányítasz. Ha még egy kicsit bírod, ha még egy kicsit kitartasz, akkor talán megváltozik.

És ott van az úgynevezett költségcsapda. Minél több időt, energiát, érzelmet fektettél valamibe, annál nehezebb elengedni. Ilyenkor már nem azért tartasz ki, mert jó, hanem mert túl sok van benne ahhoz, hogy feladd. Pedig a múltbeli befektetés nem kötelez a jövőbeli szenvedésre.

A kitartás lehet fejlődés vagy ragaszkodás

Kívülről a valódi kitartás és a káros kitartás szinte ugyanúgy néz ki. Dolgozol, erőfeszítést teszel, nem adod fel. Belül azonban egészen más élményt adnak.

A konstruktív kitartás fárasztó, de közben épít. Lehet, hogy nehéz, de érzed, hogy tanulsz, van mozgás, van irány, van visszajelzés. Nem feltétlenül gyors, nem feltétlenül látványos, de érzed, hogy több leszel tőle.

A kényszeres ragaszkodás ezzel szemben lenyom. Egyre kevesebb energiád van, egyre több feszültséget cipelsz, és egyre gyakrabban mondod azt magadnak: „kibírom”. Már nem a cél tart ott, hanem a félelem a változástól.

Hogyan lehet megkülönböztetni azt a helyzetet, amikor érdemes kitartani és amikor nem, mi alapján döntsünk, mik a szempontok?

Első szempont: mit csinál veled hosszú távon?

Tedd fel magadnak ezt a kérdést: Ha semmi nem változik, és ez így megy tovább még fél-egy évig, jobb vagy rosszabb állapotban leszek?

Ne idealizálj, ne reménykedj, hanem reálisan, a mostani mintázatok alapján próbáld megítélni a helyzetet. A „jó kitartás” idővel erősebbé tesz, a „rossz kitartás” lassan felemészt.

Ha azt látod, hogy egyre fáradtabb vagy, egyre cinikusabb, egyre kevésbé önazonos, akkor érdemes elgondolkodni, hogy jó helyre mennek-e az energiáid.

Második szempont: van-e valódi ráhatásod?

Kérdezd meg magadtól: tudok-e alakítani a helyzeten? Van mozgásterem, beleszólásom, tanulási lehetőségem? Hatnak a visszajelzéseim?

Ha a válasz az, hogy mindent próbáltál, mégsem változik semmi, akkor ébresztő! Ha nincs valódi ráhatásod, csak alkalmazkodsz egy statikus rendszerhez, akkor a kitartás nem fejlődés, hanem alkalmazkodás egy rossz struktúrához.

Kitartani ott érdemes, ahol van tér a változásra. Ahol nincs rá esély, ott a kilépés nem kudarc, hanem egyszerűen realitásérzék.

Harmadik szempont: milyen árat fizetsz érte?

A kitartásnak mindig van ára. A kérdés az, hogy ezt az árat hosszú távon is meg tudod-e fizetni.

Nem csak pénzről és időről van szó, hanem mentális energiáról, alvásról, testi tünetekről, önbecsülésről, kapcsolatokról. Ha a mindennapjaid alapélménye a feszültség és a kimerültség, akkor az már nem fejlődés, hanem túlélés.

Negyedik szempont: mi tart ott valójában?

Érdemes őszintén ránézni arra is, miért maradsz egy helyzetben. Azért, mert fontos neked? Mert hiszel benne? Mert van értelme? Vagy azért, mert félsz a változástól, a bizonytalanságtól, mások véleményétől?

A félelem érthető, de ha ez az egyetlen ok, ami ott tart, akkor már nem te döntesz, hanem a szorongás. A valódi kitartás mögött igenek vannak. A káros kitartás mögött csak elkerülés.

Ötödik szempont: az identitás kérdése

Kinek kell lenned ahhoz, hogy kitarts? Ez az egyik legmélyebb kérdés. Ahhoz, hogy benne maradj egy helyzetben, el kell nyomnod önmagad egy részét? Az érzéseidet? A határaidat? A tested jelzéseit? Az értékeidet?

Ha igen, akkor a helyzet erőforrásként használ téged, és te tűröd. Ha jó a kitartásod iránya, akkor megerősödsz, jobb leszel a régi önmagadnál, ha viszont olyan helyzetben próbálsz kitartani, ahol nem várható fejlődés, akkor csak árnyéka leszel a régi önmagadnak.

Az önfejlesztés nem arról szól, hogy mindent kibírsz. Hanem arról, hogy megtanulod felismerni, mi szolgál téged, és mi nem. Nem minden feladás kudarc és nem minden kitartás erény.

A kitartás önmagában nem jó vagy rossz. Olyan, mint egy eszköz: attól függ, mire használod. És néha épp az a baj, hogy ugyanazzal a lendülettel próbálsz előre menni akkor is, amikor valójában vissza kéne lépni. A legnagyobb erő nem abban van, hogy még egy kicsit bírod, hanem abban, hogy kimondod: eddig és ne tovább.

Kitartani akkor érdemes, ha a nehézség ellenére is több leszel tőle. Kilépni akkor, ha a kitartás ára te magad vagy.