Miért hazudunk önmagunknak?

Volt már olyan, hogy tudtad, hogy valami nem stimmel, de mégis meggyőzted magad, hogy ez így normális? Ha igen, akkor megtapasztaltad, milyen az, amikor az ember önmagának hazudik.

Például azt mondod, hogy „Mások miatt nem tudok haladni.” De az igazság az, hogy valójában nem vállalod a saját döntéseid következményeit, és könnyebb hibáztatni mást. Ez egy elég gyakori önámítás.

Elsőre talán drámaian hangzik: „hazudok magamnak”. De ez egy teljesen emberi, sőt időnként hasznos túlélési stratégia. A kérdés csak az, hogy észreveszed-e időben, és hajlandó vagy-e szembenézni vele?

Miért hazudunk önmagunknak?

Az önámítás egyik leggyakoribb oka a lelki fájdalom elkerülése. Amikor valami nem fér össze azzal, amit gondolni szeretnél magadról, vagy amiben hinni akarsz, az agyad gyakran nem az igazságot választja, hanem azt, ami épp elviselhetőbb.

Ez nem gyengeség, hanem a pszichéd természetes védekező mechanizmusa. Ezt hívják a pszichológiában kognitív disszonancia-redukciónak. Magyarul: valahogy ki kell békítened a valóságot a vágyaiddal, és ha ez nem megy, hát jön a torzítás.

Mondok egy példát. Lehet, hogy utálod a munkádat, de minden reggel azt ismételgeted: „legalább biztos fizetés, nem panaszkodhatom.” Pedig nem csak arról van szó, hogy nem szereted, hanem teljesen kimerít, leépít, és nem érzed magad önazonosnak benne. Mégis maradsz, mert ha beismernéd, hogy váltani kellene, az rengeteg félelmet hozna a felszínre. Így inkább meggyőzöd magad, hogy „ez így rendben van”.

Az önámítás tehát sokszor a komfortzónád őre. Az a kis belső hang, ami megmagyarázza, miért nem kell ma sem szembenézned azzal, amit igazán szeretnél, vagy amitől félsz.

Gyakori önámítások és ami mögöttük van

• „Majd, ha több időm lesz, akkor elkezdem.”
  Valójában: Félek belevágni, mert nem érzem magam elég jónak, vagy attól tartok, hogy elbukok.
  
  
• „Nem érdekel már igazán.”
  Valójában: Csalódtam vagy feladtam, de könnyebb úgy tenni, mintha nem is számítana.
  
  
• „Én ilyen vagyok, ezen nem lehet változtatni.”
  Valójában: Nem akarom elhagyni a komfortzónámat, ezért megmagyarázom, miért nem próbálom.
  
  
• „Nekem ez úgysem menne.”
  Valójában: Inkább lebeszélem magam róla, mint hogy megpróbáljam.
  
  
• „Most nem alkalmas az időzítés.”
  Valójában: Nincs kedvem vagy bátorságom hozzá, de nem akarok szembenézni ezzel.
  
  
• „Ők szerencsésebbek, nekik könnyű.”
  Valójában: Nem akarom vállalni a felelősséget a saját eredményeimért, így külső okokat keresek.
  
  
• „A pénz nem érdekel.”
  Valójában: Frusztrál, hogy nem keresek eleget, de könnyebb úgy tenni, mintha nem lenne fontos.
  
  
• „Azért nem sikerült, mert nem is akartam igazán.”
  Valójában: Ez egy védekezési mechanizmus, hogy ne kelljen a kudarcot elismernem.
  
  
• „Csak egy kis kikapcsolódás kell, nem halogatok.”
  Valójában: Halogatok, csak próbálom megmagyarázni, hogy ez most szükséges pihenés.

Kicsiből nagy lesz: az apró hazugtól az élethazugságig

Az önámítás ritkán indul grandiózus hazugsággal. Sokkal inkább apró, jelentéktelennek tűnő mondatokkal kezdődik, amelyek aztán lassan beépülnek a gondolkodásodba, és végül az identitásod részévé válhatnak.

Például, azt mondogatod magadnak, hogy nincs időd semmire. Talán párszor nem sikerült jól beosztani az időd, és ezt az élményt rögtön általánosítottad. Aztán ezt ismételgetve már el sem kezded rendesen tervezni a napjaidat, hiszen „úgysem megy”. Így lesz egy apró önkritikából egy hosszú távú önmeghatározás, ami csak azért lesz igaz, mert elhitted.

A baj akkor kezdődik, amikor ezek az önállítások elkezdenek irányítani. Ezt nevezzük élethazugságnak: amikor egy olyan alapállításra épül fel az életed, ami nem igaz, de elhiteted magaddal, hogy az.

Például azt mondod: „engem nem érdekel a szerelem, jól elvagyok egyedül”. Ez lehet, hogy igaz. De ha igazából csak a sok csalódás után védekezel ezzel, és mélyen legbelül vágynál kapcsolatra, akkor ez már élethazugság.

Mikor lehet hasznos az önámítás?

Bármilyen furcsán hangzik, van, amikor az önámításnak helye van az életedben például krízishelyzetben.

Ha történik veled valami traumatikus – szakítás, haláleset, súlyos kudarc –, lehet, hogy az elején nem tudod elfogadni az igazságot. Ilyenkor az önvédelem része az, hogy hárítasz: „ez csak átmeneti”, „biztos nem gondolta komolyan”, „még visszajön”. Ezek az illúziók segítenek túlélni a kezdeti sötétebb napokat. Ezt nevezzük elutasítási fázisnak, ami a gyászmunka természetes része.

Az önámítás tehát lehet átmenetileg hasznos – ha később hajlandó vagy szembenézni az igazsággal. Fontos tehát megkülönböztetni a pusztító önámítást (ami visszatart a fejlődéstől), és az átmenetileg adaptív önámítást (ami átsegít nehéz helyzeteken).

Egy másik helyzet, mikor hasznos lehet az önámítás, ha pozitív irányba tolja el a reakcióinkat. Például, mikor azt mondod: „Tudom, hogy sikerülni fog.” – miközben még semmi nem garantálja ezt. Ha nem hinnénk abban, hogy van megoldás egy lehetetlennek tűnő helyzetre, nem is keresnénk.

Hogyan ismerheted fel, hogy hazudsz magadnak?

Az egyik figyelmeztető érzés a belső feszültség. Ha egy gondolat vagy döntés kapcsán sok a kifogás, a védekezés vagy a düh, akkor valószínűleg valami mélyebb igazságot próbálsz elkerülni.

Figyelj a mondataidra. Vannak visszatérő frázisaid, amiket gyakran ismételsz? Olyanok, mint:– „Nem vagyok az a típus, aki…”
„Ez már nem számít.”
„Engem ez nem is érdekel.”

Ezek nem feltétlenül hazugságok, de gyakran azok.

Segíthet az is, ha rendszeresen naplózol. Írás közben gyakran felszínre kerülnek olyan érzések vagy gondolatok, amik a mindennapokban elbújnak.

Egy másik hasznos módszer, ha megnézed: vajon mit mondanál, ha nem félnél? Nem félnél a véleményektől, a kudarctól, a változástól. Az őszinte válasz sokszor ott kezdődik, ahol a félelem elhallgat.

És egy hiteles barát, coach vagy terapeuta segíthet meglátni azt, amit magadtól nem veszel észre. Fontos, hogy nyitottan fogadd a visszajelzést, ne védekezéssel.

Van visszaút, de csak őszinteséggel

Az önámításból való kijózanodás sokszor fájdalmas, mert azzal is szembesít, mennyi időt, energiát vagy lehetőséget vesztegettél el miatta. De nem azért hazudtál magadnak, mert rossz ember vagy, hanem mert abban a pillanatban arra volt szükséged.

Ahogy fejlődsz, erősödsz, úgy jöhet el az ideje annak is, hogy leleplezd ezeket a hazugságokat. Mert elbírod már az igazságot, és az igazság felszabadít.

Ha egyszer kimondod: „Hazudtam magamnak, de mostantól másképp lesz” – akkor valami új elkezdődik.