Miért elégszünk meg azzal, ami van?

Van egy pont, amikor már pontosan tudod, hogy az életed jelenlegi formájában nem az, amire vágysz. Nem tragikus, nem elviselhetetlen, de nem is igazán jó. Mégsem mozdulsz, halogatsz, és nyomós okokat keresel arra, hogy miért nem lépsz előre.

Talán úgy érzed, ha többet akarsz, az hálátlanság. Ha nem elégszel meg azzal, ami van, akkor veled valami baj van. Hiszen más még örülne is, ha mindez meglenne neki.

Két belső erő feszül egymásnak benned: az egyik a biztonságot keresi, a másik a fejlődést. Az első általában erősebb. Na, de miért ragaszkodunk a megszokotthoz, még akkor is, ha rossz? Ennek több oka is van…

A túlélésre vagy hangolva

Ahhoz, hogy megértsd, miért olyan nehéz kilépni egy nem kielégítő helyzetből, fontos leválasztani erről az önvádat. Az agyad alapvető működése nem arra van optimalizálva, hogy kiteljesedj, hanem arra, hogy épségben maradj.

Evolúciós szempontból az ismerős helyzetek – még ha kellemetlenek is – kisebb kockázatot jelentenek, mint az ismeretlenek. Egy rossz, de kiszámítható élethelyzetet az idegrendszer biztonságosabbnak él meg, mint egy bizonytalan, de ígéretes lehetőséget.

Ez az oka annak is, hogy a változás biológiailag stresszként jelenik meg.

Az ismerősség hamis biztonsága

Amit ismersz, ahhoz van térképed, tudod, mire számíthatsz, még akkor is, ha az nem jó, tudod kezelni, megbirkózol vele.

Egy munkahely, ahol alulfizetnek, de pontosan tudod, mit várnak el tőled.
Egy kapcsolat, ahol nincs valódi intimitás, de nincs nyílt konfliktus sem.
Egy életforma, ami nem inspirál, de kiszámítható.

Az ismerősség biztonságnak álcázza magát, miközben valójában csak azt jelenti, hogy eddig túlélted. A fejlődés viszont nem csak a túlélésről szól.

Hozzászoksz a fájdalomhoz

Az emberi psziché egyik legmegdöbbentőbb képessége az alkalmazkodás. Képes vagy megszokni szinte bármit. Ez néha nagyon hasznos tud lenni. A probléma ott kezdődik, mikor azt hiszed, hogy mindenhez hozzá is kell szokni.

Ami eleinte zavart, arról később már csak azt gondolod, hogy nem ideális. Ami régen fájt, az ma már megszokott. A belső feszültség lassan eltompul, és ezzel együtt elhalványul az a belső jelzés is, ami változásra ösztönözne.

Sokan nem azért maradnak egy rossz élethelyzetben, mert nem vágynak többre, hanem mert elfáradtak a belső ellenállásban. A megelégedés ilyenkor nem igazi elfogadás, hanem túlélési stratégia.

Energiatakarékos üzemmód

A fejlődéshez energia kell, mentális, érzelmi, idegrendszeri kapacitás. Ha tartósan túlterhelt, stresszes, vagy kimerült vagy, akkor a változás gondolatától is kiráz a hideg.

Ilyenkor könnyű összetéveszteni a kifáradást a megelégedéssel. A „nekem ez elég” ilyenkor azt jelenti, hogy „most nincs erőm többet akarni”. Persze a háttérben ott motoszkál a vágy, hogy mégis többet akarsz.

A fejlődésnek nem kell akkor kezdődnie, amikor már minden erőd megvan hozzá. Lépni kell, mielőtt az összes erőforrásod kimerül.

Menekülés a felelősség elől

Amíg egy helyzet „csak így alakult”, addig nem teljesen a te felelősséged. De amint felismered, hogy választhatsz, hirtelen minden megváltozik.

A döntés szabadsága együtt jár a felelősséggel. Ha lépsz, és nem úgy alakul, ahogy remélted, akkor már nem okolhatsz senkit, hiszen a te döntésed volt.

Sokan inkább maradnak egy kevésbé jó helyzetben, mert ott legalább tudják, kit hibáztassanak: a körülményeket, a másik embert, a múltat.

Bűn többet akarni?

A többet akarás sok ember fejében összekapcsolódik a hálátlansággal, az önzéssel vagy a kapzsisággal. Ismerősek ezek az üzenetek?

• „Örülj annak, amid van!”,
• „Ne akarj túl sokat!”,
• „Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér!”,
• „Másnak sokkal rosszabb!”

Figyelj, mert ez fontos: a hála nem azt jelenti, hogy megtagadod a fejlődési vágyadat. Lehetsz hálás azért, amid van, és közben vágyhatsz arra, ami jobban illeszkedik hozzád. Ez nem bűn, nem kapzsiság, nem hálátlanság. Ez annak a jele, hogy nem akarod elaltatni azt a részedet, ami fejlődni szeretne.

Hogyan tovább?

A fejlődéshez le kell győznöd önmagad!  Amikor azt mondjuk, hogy le kell győzni magad, akkor valójában nem a körülményeiddel harcolsz, hanem azzal a belső részeddel, amely a biztonságot mindenek fölé helyezi.

Nem egy valódi ellenség, hanem egy belső mechanizmus, amely eddig megvédett, vagy „túlvédett”.

Önmagad legyőzése azt jelenti, hogy nem engeded, hogy a félelem irányítsa a döntéseidet. Hogy hajlandó vagy rövid távú kényelmetlenséget vállalni egy hosszabb távú, minőségibb életért.

Egy kérdés, ami segít tisztán látni: Ha minden pontosan így maradna még öt évig, együtt tudnál élni vele?

A megelégedés akkor erény, ha választásból fakad. Ha viszont félelemből, kimerültségből vagy önfeladásból születik, akkor nem az.