Empátia – áldás vagy teher?

Az empátia az a képességed, hogy beleérezz mások érzéseibe, és megértsd, min mennek keresztül. Sokan természetes adottságként gondolnak rá, de nem jutott mindenkinek egyformán belőle. Ha túl sok van az se jó, ha túl kevés, az se jó. Nézzük, hogyan találhatod meg az egyensúlyt!

Az empátia pozitív oldala

Az empátia az emberi kapcsolatok láthatatlan alapja. Segít megérteni a másikat, csökkenti a félreértéseket és közelebb hoz benneteket. A pszichológiai kutatások szerint az empatikus embereknek jobb a kommunikációs készsége, és stabilabb, bensőségesebb kapcsolataik vannak.

Ha empatikus vagy, valószínűleg hamarabb észreveszed, ha valaki rossz kedvű, feszült, vagy épp el akar bújni a világ elől. Érzed a hangulatváltozásokat, a kimondatlan érzéseket, a rezdüléseket. Ez a képességed segít abban, hogy támogatóbb, megértőbb, és tudatosabb legyél a kapcsolataidban, és valószínűleg szeretnek is téged ezért.

A munkahelyen is előnyt jelenthet, például az empatikus vezetők jobb légkört teremtenek, és könnyebben motiválják a csapatukat. Az empatikus kollégákat pedig kedvelik, mert nem csak önmagukra figyelnek, hanem másokra is.

Az empátia tehát nemcsak érzelmi, hanem gyakorlati előny is. Segít abban, hogy sikeresebb legyél emberi és szakmai kapcsolatokban egyaránt.

De az empátia nemcsak kifelé hat. Befelé is működik. Ha képes vagy megérteni mások érzéseit, az a saját érzelmi tudatosságodat is fejleszti. Az empátia tehát nem csupán társas képesség, hanem önismereti eszköz is: minél jobban ráhangolódsz másokra, annál többet értesz meg saját magadból is, és ezáltal fejlődik az érzelmi intelligenciád.

Az empátia negatív oldala

Van azonban az empátiának egy árnyoldala, amiről ritkán beszélünk. Az, amikor már nem csak megérzed mások érzéseit, hanem át is veszed őket. Amikor a másik szomorúsága téged is lehúz, a másik szorongása benned is megjelenik. Ezt hívják „együttszenvedésnek”, vagy empatikus distressznek.

Kis mértékben persze elkerülhetetlen, hogy mások hangulata hasson ránk, de ez nem lehet meghatározó.

Ha túl empatikus vagy, akkor mások fájdalmát is cipeled, ami nem könnyű. Mintha nem lenne elég saját bajod, még másokét is magadra veszed. Az empátia ebben az esetben elszívja az erődet.

A túl empatikus ember agya ténylegesen tükrözi mások érzelmeit, azaz biológiailag is megéli, amit lát. Ezért érzed magad néha úgy, mintha mindenki érzése rád zúdulna.

Ez különösen jellemző azokra, akik segítő szakmában dolgoznak: ápolók, tanárok, pszichológusok, terapeuták, de akár olyan emberek is, akik a mindennapokban szeretnek másokat megmenteni. Az ilyen fokú empátia hosszú távon együttérző kiégéshez vezethet.

Az agy egyszerűen túlterhelődik a mások fájdalmától, és elkezdi védeni magát azzal, hogy lekapcsolja az érzékenységet.

A túlzott empátia nem egyenlő a jósággal. Attól, hogy átéled mások érzéseit, még nem biztos, hogy segítesz rajtuk.

Együttérzés vagy „együttszenvedés” – mi a különbség?

Az empátia egészséges formája az együttérzés, a torzult formája pedig az együttszenvedés.

Az együttérzésben benne van a megértés és a segítő szándék: „Látom, hogy szenvedsz, és szeretnélek támogatni.” Ilyenkor érzed a másik fájdalmát, de nem veszed át teljesen. Megmarad az érzelmi stabilitásod, így valóban támasz tudsz lenni.

Az „együttszenvedés” ezzel szemben az, amikor annyira átéled a másik szenvedését, hogy már te is szenvedsz. Ilyenkor a segítségnyújtás helyett a tehetetlenség, a szorongás és a kimerültség veszi át az irányítást.

A különbség tehát nem az érzés hiányában van, hanem a határ megtartásában. Együttérzés akkor jön létre, ha meg tudod őrizni a belső egyensúlyodat, „együttszenvedés” akkor, ha elveszíted.

Miért hiányzik néha az empátia?

Mi van azokkal, akikben látszólag semmi empátia nincsen?

Az empátia hiánya sok mindent elárul. Nem feltétlenül azt, hogy valaki rossz ember, hanem azt, hogy valami elakadt benne. Lehet, hogy túl sokat szenvedett, és blokkolta az érzelmi csatornákat, hogy megvédje önmagát a fájdalomtól. Az ilyen érzelmi elzárkózás nem tudatos önvédelem.

Más esetben az empátia hiánya egyszerűen az érzelmi tudatosság fejletlenségéből fakad. Ha valaki nem tudja pontosan, mit érez, nehezen tudja felismerni mások érzéseit is. Az érzelmi intelligencia fejlesztése ilyenkor kulcsfontosságú.

Vannak azonban olyan helyzetek is, amikor az empátia hiánya mélyebb pszichológiai vagy neurológiai okokkal magyarázható. Autizmus spektrumzavar esetén például a kognitív empátia (az, hogy megértsd, mit érez a másik) nehéz lehet, miközben az érzelmi empátia sokszor megmarad.

A nárcisztikus vagy antiszociális személyiségzavarokban viszont ténylegesen csökkent az empátiás reagálás, mert az agy érzelmi központjai nem aktiválódnak ugyanúgy mások fájdalmára.

De a legtöbb esetben az empátia hiánya nem betegség, hanem túlélési stratégia: egy módja annak, hogy valaki megvédje magát az érzelmi túlterheléstől.

Tanulható az empátia?

Igen, az empátia tanulható és fejleszthető képesség. Az agy plasztikus: képes új idegi kapcsolatokat létrehozni bármely életkorban.

Kutatások szerint már néhány hét rendszeres együttérzés-meditáció is mérhető változást okoz az agyban. Nő a kapcsolódásért felelős területek aktivitása, csökken a stressz, és fokozódik a pozitív érzelmi reakciók gyakorisága.

De az empátia nemcsak meditációval tanulható. Fejlődik akkor is, ha tudatosan figyelsz másokra, nemcsak a szavaikra, hanem a hangszínükre, testtartásukra, arckifejezésükre is. Ha nem ítélsz, hanem kérdezel. Ha próbálod elképzelni, mit érezhet a másik, anélkül, hogy rögtön tanácsot adnál.

Olvasás, filmek, beszélgetések, ezek mind fejlesztik az empatikus képességeidet, mert megtanítanak különböző szemszögekből látni a világot. És az önismeret is elengedhetetlen, minél jobban érted a saját reakcióidat, annál tisztábban tudod értelmezni másokét is.

Amit tanulságként leszűrhetsz ebből a cikkből az az, hogy az empátiát nem kell túlzásba vinni. Ha úgy érzed, hogy túlságosan ráhangolódsz mások érzéseire, akkor emlékeztesd magad, hogy az nem a te fájdalmad, az nem veled történik. Sokkal hatékonyabb segítő társ lehetsz, ha megmarad az érzelmi stabilitásod.