Mi az a tömegpszichózis, és tényleg létezik ilyen?

A tömegpszichózis köznyelvi gyűjtőfogalom arra, amikor egy nagyobb csoport gondolkodása és viselkedése látszólag egyszerre mozdul el a valóságtól. A pszichológiában nem hivatalos diagnózis. Valójában több, egymástól független jelenséget mos össze, például a tömeges pszichogén betegséget, a morális pánikot, a csoportgondolkodást és az információs kaszkádot. Nézzük meg mik ezek pontosan!

Nem olyan vicces sztori: 1962. január 30-án egy tanzániai lányiskolában három diák nevetni kezdett. Semmi vicces nem történt. A nevetés viszont nem múlt el, és rövidesen a 159 tanulóból 95-öt „megfertőztek”. Az iskolát bezárták, a lányok hazamentek a környező falvakba, és ott is elkezdődött ugyanez a nevetés-járvány. Mire a jelenség lecsengett, tizennégy iskolát zártak be, és nagyjából ezer embert érintett a probléma. (Vírust, mérgezést vagy szennyezett kutat egyet sem találtak a környéken.)

Ilyesmire mondjuk, hogy tömegpszichózis. Volt már olyan, hogy elhittél valamit a neten, és csak fél nap múlva vetted észre, hogy az egész csak azért tűnt igaznak, mert öt helyről jött szembe? Akkor te is találkoztál ugyanezzel a mechanizmussal, csak sokkal szelídebb formában.

Mi az a tömegpszichózis?

A tömegpszichózis nem szakkifejezés, hanem hétköznapi gyűjtőfogalom. Úgy írhatnánk le, hogy egy olyan folyamat, amikor egy közösség tagjai bizonytalanság és erős érzelmi behatás miatt átveszik egymás irracionális meggyőződéseit vagy fizikai tüneteit.

Eléggé összetett dolog, négy jól körülhatárolt folyamatot szoktak összemosni ezzel a szóval:

Tömeges pszichogén betegség: Egy csoport tagjai valódi testi tüneteket tapasztalnak (pl. szédülés, hányinger, légszomj vagy mint a fenti példában a nevetés), miközben nincs kimutatható fizikai ok. Például előfordulhat, hogy egy iskolában többen rosszul lesznek egy furcsa szag miatt, de később kiderül, hogy egyáltalán nem volt mérgező anyag a levegőben. Ilyen esetekben ez nem színlelés, az emberek valóban rosszul érzik magukat.

Morális pánik: Egy közösség aránytalanul felnagyít egy veszélyt, és akár bűnbakot is keres hozzá. A fogalmat Stanley Cohen brit szociológus vezette be 1972-ben. Kiváló példa erre a boszorkányüldözések kora, vagy az 1980-as évek sátánista pánikja.

Csoportgondolkodás: Irving Janis 1972-es elmélete szerint egy nagyon összetartó csoport annyira vágyik az egyetértésre, hogy elhallgatja a kételyeket, és meg sem vizsgálja az alternatívákat.

Információs kaszkád: Ilyenkor nem a saját ismereteid alapján döntesz. Azért döntesz valahogyan, mert sokan már hasonlóan döntöttek. Tőzsdei buborékoknál, divathullámoknál és a közösségi médiában a leggyakoribb.

Hogyan alakul ki és mi váltja ki?

A legtöbb esetben nem egyetlen ok, hanem több tényező együttes hatása kell hozzá. A kiindulópont szinte mindig a bizonytalanság. Amikor kevés az információ vagy nagy a veszélyérzet, például egy járvány, háború vagy gazdasági válság idején, az emberek kapaszkodót keresnek.

Ezt tetézhetik az erős érzelmek. A félelem, a düh vagy a pánik csökkenthetik a kritikus gondolkodást. Az agyunk ilyenkor nem akar bonyolult elemzésekbe bocsátkozni, inkább gyors és egyszerű magyarázatokat keres a kialakult helyzetre.

És erre jön rá a szociális megerősítés rendkívül erős hatása. Ha sokan ugyanazt mondják, valószínű, hogy mi is elhisszük. Ebben nagy szerepe van az autoritásoknak is, ha tekintélyes emberek ugyanazt az üzenetet ismétlik, könnyebben elfogadjuk, ha viszont ellentmondanak egymásnak, az tovább növeli a bizonytalanságot és a polarizációt.

Biztosan hallottál már a Salem-i boszorkányperekről 1692-ből, ezek tankönyvi példái ennek a láncreakciónak. Salem környékén több fiatal lány furcsa testi és viselkedési tüneteket kezdett produkálni, a közösség pedig meggyőződött róla, hogy boszorkányság áll a háttérben.

A vádak egymást erősítették, végül több mint 200 embert vádoltak meg, 30 bíróság elé került, és 19 embert kivégeztek. A képlet egyszerű: bizonytalanság, amiből félelem lesz, majd egy közös magyarázat, amit a társas megerősítés egyre erősebb meggyőződéssé formál.

Hogyan működik ugyanez a közösségi médiában? – durva adatok következnek

A logika ugyanaz, csak a folyamat gyorsabban lezajlik. Ma nem kell egy szobában lennetek ahhoz, hogy a reakcióitok felerősítsék egymást.

A legfontosabb adat erről egy 2018-as, a Science-ben megjelent MIT-kutatás. Soroush Vosoughi, Deb Roy és Sinan Aral tizenegy évnyi valódi Twitter-adatot elemzett. A mintában 126 ezer hír, 3 millió felhasználó és 4,5 millió megosztás szerepelt 2006 és 2017 között. A híreket hat független tényellenőrző szervezet besorolása alapján osztották igaz és hamis kategóriába.

A kutatók négy mutatót vizsgáltak: milyen messzire jut el egy hír, milyen gyorsan terjed, hány lépcsőn keresztül megy tovább, és hány különböző közösséghez jut el. Mind a négy mutatóban a hamis hírek nyertek.

A hamis hírek messzebbre, gyorsabban, mélyebbre és szélesebb körben terjedtek. A leggyakrabban idézett szám szerint körülbelül 70 százalékkal nagyobb eséllyel osztották tovább őket, mint az igaz híreket. Ez azért ijesztő adat, nem?

Mi lehet erre a magyarázat? Az egyik az újdonság ereje. A hamis hírek ugyanis mérhetően szokatlanabbak voltak, az ember figyelme pedig a szokatlanra ugrik rá. A másik az érzelem. A hamis hírekre adott válaszokban gyakoribb volt a meglepetés, a félelem és az undor, az igaz hírekre adott válaszokban pedig a bizalom, az öröm és a várakozás. A magas érzelmi aktiváció pedig drasztikusan növeli a megosztás valószínűségét.

Most mondhatnád, hogy hát ez az algoritmus hibája! De nem egészen! A kutatók statisztikailag kiszűrték a botokat, és a különbség megmaradt. A botok ugyanis ugyanolyan mértékben gyorsították az igaz híreket is. A különbséget tehát az emberi viselkedés okozta.

Az algoritmus ebben a történetben nem gonosz, csak nem tudja, hogy egy állítás igaz-e. Az elköteleződésre optimalizál, vagyis arra, amire az emberek reagálnak. Az erős érzelem több kommentet és több megosztást szül, a platform pedig ezt népszerűségnek olvassa, és még több embernek mutatja meg. Az algoritmus felerősíti a mintázatot, de többnyire nem ő indítja el.

Mit tehetsz ellene a gyakorlatban?

A kritikus gondolkodás nem azt jelenti, hogy immunis vagy, hanem azt, hogy tudatosan próbálod ellenőrizni a saját következtetéseidet. Íme néhány konkrét lépés, amivel védekezhetsz az információs kaszkád ellen:

1. Nézd meg, hány eredeti forrásra vezethető vissza egy állítás! Húsz megosztás mögött néha csak egyetlen cikk áll! Tájékozódj több, egymástól teljesen független forrásból!
2. Figyeld meg, mit érzel olvasás közben! Ha egy tartalom azonnal felháborít vagy megijeszt, az önmagában is információ a tartalomról. Tanuld meg felismerni, amikor egy cikk vagy üzenet elsősorban az erős érzelmeidre próbál hatni!
3. Adj magadnak húsz percet, mielőtt továbbküldesz valamit! A megosztási késztetés nagy része ennyi idő alatt elmúlik. (Ez amúgy egy jó szokás!)
4. Ne foglalj azonnal állást! A „még nem tudom” teljesen érvényes álláspont. Ne siess azonnal következtetéseket levonni, ha hiányosak az információid!
5. Maradj nyitott arra, hogy új bizonyítékok fényében egyszerűen módosítod az álláspontodat!

Ne gondold magad kívülállónak, ezek a mechanizmusok nem a hiszékenyek sajátosságai, hanem mindenki alapfelszereltsége, aki emberi aggyal dolgozza fel az információt. Te is és én is könnyen beleeshetünk a csapdába.

Az agyad az újra, a meglepőre és az érzelmileg intenzívre van hangolva, mert évezredekig ez tartott életben. A közösségi médiában viszont ugyanez ellened dolgozik.

A jó hír, hogy a mechanizmus ismerete önmagában is véd valamennyire. Ha legközelebb azon kapod magad, hogy valamit azért hiszel el, mert sokadszorra látod, állj meg egy pillanatra, és számold meg, hány eredeti forrást láttál valójában. Ne félj kételkedni a saját igazadban!

Gyakori kérdések: