Mi a tanult tehetetlenség?

Már bele se kezdesz? Nem azért adtad fel a startvonal előtt, mert gyenge vagy, hanem azért, mert meg vagy győződve arról, hogy hiába próbálkoznál, úgysem rajtad múlik.

Ez az érzés sokaknak ismerős. Megjelenhet egy kapcsolatban, egy munkahelyen, tanulás közben vagy akár önmagaddal szemben is. És bár kívülről egyszerű feladásnak látszik, valami mélyebb dolog történik a háttérben. Az ember fokozatosan megtanulja, hogy nincs hatása a történésekre.

Ezt nevezi a pszichológia tanult tehetetlenségnek.

A fogalom az elmúlt évtizedek egyik legismertebb pszichológiai jelenségévé vált, mert sok emberi problémát segít megérteni: a depressziót, a motivációvesztést, a kiégést, az önbizalomhiányt, sőt még azt is, miért maradnak emberek bántalmazó kapcsolatokban vagy reménytelen élethelyzetekben.

A tanult tehetetlenség lényege egyszerű: ha újra és újra azt tapasztalod, hogy nincs kontrollod a helyzeted felett, idővel már akkor sem próbálsz változtatni, amikor valójában lenne rá lehetőséged.

A híres kutyakísérlet

Nézzünk egy kísérletet, ami segít jobban megérteni, hogyan is működik! A tanult tehetetlenség fogalma Martin Seligman nevéhez kötődik, aki az 1960-as évek végén kezdte vizsgálni a jelenséget kollégájával, Steven Maierrel együtt.

Eredetileg azt próbálták megérteni, hogyan reagálnak az élőlények a kontrollálhatatlan negatív eseményekre. A korabeli pszichológia azt feltételezte, hogy ha valami kellemetlen történik, akkor az élőlény automatikusan megpróbál menekülni vagy alkalmazkodni.

Seligmanék azonban észrevettek valami furcsát. Bizonyos helyzetekben az állatok nem küzdöttek tovább, egyszerűen passzívvá váltak. A hipotézisük az volt, hogy ha egy élőlény ismételten azt tapasztalja, hogy nincs hatása a negatív eseményekre, akkor később akkor sem fog próbálkozni, amikor már lenne lehetősége változtatni.

A kísérlethez kutyákat három csoportra osztottak. Az első csoport volt a kontrollcsoport: ők nem kaptak áramütést.

A második csoport kapott ugyan enyhe, kellemetlen áramütést, de volt lehetőségük megszüntetni azt egy kar vagy gomb segítségével le tudták állítani az áramot. Vagyis megtapasztalták, hogy a viselkedésüknek következménye van.

A harmadik csoporté volt a legfontosabb szerep. Ezek a kutyák szintén kaptak áramütést, de semmit sem tehettek ellene. Akármit próbáltak, az áramütés folytatódott, nem volt kontrolljuk a helyzet felett.

Ezután minden kutyát egy úgynevezett shuttle boxba helyeztek, ahol egy alacsony akadályon átugorva könnyedén elkerülhették volna az áramütést. És itt történt a döbbenetes felismerés.

Azok a kutyák, akik korábban megtapasztalták, hogy képesek hatni a környezetükre, gyorsan átugrották az akadályt és megoldották a helyzetet. Azok viszont, akik korábban kontrollálhatatlan helyzetben voltak, egyszerűen lefeküdtek, nyüszítettek és eltűrték az áramütést. Pedig most lett volna kiút, csak egy ugrásra volt a megoldás.

Nem azért maradtak passzívak, mert fizikailag képtelenek voltak menekülni, hanem mert pszichológiailag megtanulták, hogy szerintük nincs értelme próbálkozni. Innen származik a „tanult tehetetlenség” elnevezés.

Miért volt ez ennyire fontos felfedezés?

A kutatás teljesen új szemszögből mutatta meg az emberi viselkedést. Korábban a passzivitást egyszerűen lustaságnak, gyengeségnek vagy motivációhiánynak tekintették. Seligman kutatásai azonban azt sugallták, hogy a tehetetlenség egy tanult pszichológiai állapot lehet.

Ez nagy különbség, mert ha valami tanult, akkor nem velünk született hiba, hanem tapasztalatok következménye, és ez a felismerés rengeteg emberi problémát segített újraértelmezni.

Hogyan jelenik meg a tanult tehetetlenség a hétköznapokban?

Például amikor egy gyerek újra és újra azt hallja, hogy „neked ez nem megy”, idővel már nem is próbálkozik. Egy diák, aki sok kudarcot él át matematikából, egy ponton eljuthat oda, hogy már a tanulásnak sem látja értelmét. Munkahelyen is gyakori jelenség. Ha valaki hosszú ideig olyan környezetben dolgozik, ahol hiába tesz erőfeszítéseket, semmi sem változik, könnyen kialakulhat benne a passzivitás és a kiégés érzése.

Bántalmazó kapcsolatokban különösen erősen megfigyelhető a tanult tehetetlenség. Kívülről sokszor nehéz megérteni, miért marad valaki egy rossz kapcsolatban, pedig nem arról van szó, hogy nem akar kilépni, hanem arról, hogy hosszú idő alatt elveszíti a kontrollérzetét és a saját cselekvőképességébe vetett hitét.

A depresszió kutatásában is kulcsfontosságú lett ez az elmélet. A depressziós emberek gondolkodásában visszatérőek olyan mondatok, mint „úgysem számít, mit csinálok”, „nekem ez sosem fog sikerülni” vagy „semmin nem tudok változtatni”. Ez nagyon közel áll ahhoz a pszichológiai állapothoz, amit Seligman leírt.

A későbbi pontosítások: nem mindenki reagál ugyanúgy

A tanult tehetetlenség elmélete ütős volt, de a kutatók hamar rájöttek, hogy nem magyaráz meg mindent. Hiszen nem minden ember reagál ugyanúgy a kudarcokra, van, aki összeomlik egy nehéz időszak után, más pedig még elszántabb lesz. Miért?

A válasz részben abban rejlik, hogyan értelmezed a kudarcot. Seligman és munkatársai később kidolgozták az úgynevezett attribúciós modellt, amely azt vizsgálta, milyen magyarázatot adsz a negatív eseményekre. Kiderült, hogy három kérdés különösen meghatározó.

Az első: belső vagy külső okot látsz? Ha azt gondolod, hogy veled van a baj, te vagy alkalmatlan, akkor a kudarcot önmagad egészére vetíted. Ha viszont azt mondod, hogy „ez most nehéz helyzet volt”, sokkal kevésbé sérül az önértékelésed.

A második: állandónak vagy átmenetinek látod a problémát? A „mindig ilyen lesz” típusú gondolkodás könnyebben vezet reménytelenséghez, mint az, hogy „ez most egy nehéz időszak”.

A harmadik: általánosítasz-e? A „mindenben béna vagyok” gondolat sokkal rombolóbb, mint az, hogy „ebben most hibáztam”.

A későbbi agykutatások még tovább árnyalták a képet. Steven Maier újabb vizsgálatai alapján úgy tűnik, hogy az agy stresszhelyzetben alapértelmezésként hajlamos lehet a passzivitásra.

Az eredeti elmélet arról szólt, hogy a kontrollvesztés megtanítja a tehetetlenséget. Az újabb nézőpont viszont azt mondja: nem a tehetetlenséget tanulod meg, hanem a kontrollt. Vagyis a kontrollélmény az, ami megtanít arra, hogy képes vagy hatni a világra.

Ez nagyon fontos különbség. Ha rendszeresen vannak olyan tapasztalataid, amelyekben képes vagy változást előidézni, van beleszólásod a történésekbe, számít, amit teszel, és látható eredménye van az erőfeszítésednek, akkor erősödik benned az önhatékonyság érzése. Az önhatékonyság pedig gyakorlatilag a tanult tehetetlenség ellentéte.

Miért gond a tanult tehetetlenség?

Azért, mert átalakítja azt, ahogyan önmagadra és a lehetőségeidre gondolsz. A legproblémásabb része nem is maga a kudarc, hanem az a pillanat, amikor elkezded elhinni, hogy nincs értelme próbálkozni, mert onnantól már nem csak a környezet korlátoz, hanem a saját gondolkodásod is, és ez önbeteljesítővé válhat.

Ha nem próbálkozol, nem lesz sikerélményed, ha nincs sikerélményed, még kevésbé hiszed el, hogy képes vagy rá. Ez pedig tovább erősíti a tehetetlenséget.

Ki lehet ebből törni?

Mivel a tanult tehetetlenség nem velünk született állapot, hanem tanult mintázat, ezért részben újra is tanulható. A pszichológiai kutatások szerint különösen fontos a kis sikerélmények megtapasztalása, a kontroll fokozatos visszaszerzése, az önhatékonyság erősítése és a saját gondolkodási mintáid felismerése.

Nem véletlen, hogy a modern pszichoterápiák apró, megvalósítható lépésekre építenek. Nem azért, mert a terapeuták kicsiben gondolkodnak, hanem mert a cselekvőképesség érzését fokozatosan kell újraépíteni.

A tétlenségnél bármilyen állapot jobb, még a kudarc is, mert akkor legalább elmondhatod, hogy tettél magadért valamit, csak nem sikerült.

Forrás:

https://www.simplypsychology.org/learned-helplessness.html

https://ppc.sas.upenn.edu/sites/default/files/learnedhelplessness.pdf