Hogyan szerelj le egy kontrollmániást?

A kontrollmánia egy gyűjtőnév arra, amikor valaki túlzottan szabályozni akarja a környezetét, és mások döntéseit is. A háttérben legtöbbször szorongás, alacsony bizonytalanságtűrés, perfekcionizmus vagy bizalomhiány áll. A megoldás nem a hatalmi harc, hanem a fenyegetettségérzés csökkentése úgy, hogy közben megtartod a saját döntési jogodat.

Szépen bepakolod a mosogatógépet, aztán jön a párod és átpakolja az egészet. De lehet, hogy megsértődik azon, hogy egyedül döntöttél egy olyan kérdésben, ami csakis téged érint. És miért van az, hogy valaki képes a végtelenségig nyaggatni egy apróság miatt?

Ezek a helyzetek eléggé feszültek tudnak lenni. Te csak élni szeretnéd az életed, ő viszont minden mozdulatodnál ott áll, kijavít, kérdez, vagy egyenesen utasít.

A legtöbben ilyenkor két dolog közül választanak. Vagy engednek, és elkezdenek lassan eltűnni a saját döntéseikből. Vagy nekifeszülnek, és beleállnak egy olyan küzdelembe, amit nem lehet megnyerni. Szerencsére van egy harmadik út is, erről szól ez a cikk.

Mi az a kontrollmánia?

A kontrollmánia egy olyan viselkedési minta, amellyel valaki a saját szorongását a környezete mikromenedzselésével próbálja csökkenteni. Valójában ez a kifejezés a pop-pszichológia terméke, és nem szerepel a mentális zavarok hivatalos diagnosztikai kézikönyvében, vagyis nem betegség.

A kontrolláló ember igazából nem egy gonosz diktátor, aki élvezi mások elnyomását. Ő egy olyan rendszerben él, ahol a legkisebb bizonytalanság is vészjelzést indít be az idegrendszerében. Amikor beleszól abba, hogyan vezetsz vagy hogyan dolgozol, az esetek többségében nem téged minősít, hanem saját magát próbálja megnyugtatni. Ezt azért fontos megérteni, mert így sokkal könnyebb nem személyes sértésnek venni a viselkedését.

A kontroll iránti igény egyébként önmagában teljesen normális, sőt szükséges.

Jerry Burger és Harris Cooper 1979-ben kidolgozott skálája (Desirability of Control Scale) éppen azt mutatta meg, hogy a kontrolligény mindenkiben megvan valamilyen szinten. Nincs éles határ a kontrollálók és a többiek között, csak egy skála, amin mindannyian rajta vagyunk valahol.

Miért akar a kontrolláló ember mindent irányítani?

A túlzott irányítási vágy mögött szinte mindig a bizonytalanságtól való félelem áll. A kontrolláló ember számára a legkisebb nyitott kérdés vagy kiszámíthatatlan esemény is elviselhetetlen feszültséget okoz. Számára az egyenlet nagyon egyszerű, és nagyjából úgy hangzik, hogy ha tudom mi történik, akkor biztonságban vagyok.

Ebből a logikából következik a folyamatos beavatkozás kényszere. Amikor valaki szorong, az idegrendszere azonnali megoldást követel. Ha ilyenkor az illető elkezd szervezkedni, ellenőrizni vagy utasításokat osztogatni, a szorongása átmenetileg csökken. Megtapasztalja a rövid távú megkönnyebbülést. Csakhogy ezzel az agya megtanulja, hogy a biztonságérzethez elengedhetetlen a kontroll. Kialakul egy ördögi kör, ahol egyre több és több dolgot kell kézben tartania.

Amikor a kontrolláló ember saját magát próbálja szabályozni mondjuk túltervezéssel, az leginkább neki fárasztó. Viszont, amikor más embereket próbál irányítani, az már a környezete számára is toxikus. Miért csinálja ezt? Azért, mert a másik ember önállósága számára fenyegetést jelent. Egy önálló ember ugyanis hozhat olyan döntést, amivel ő nem ért egyet, és ez számára a biztonság elvesztését jelenti.

Miért nem működik, ha szembeszállsz vele?

Mert a nyílt ellenállás pontosan azt az élményt hozza létre, ami ellen a kontrolláló ember védekezik. Jack Brehm 1966-os reaktancia-elmélete szerint amikor valaki azt éli meg, hogy a szabadsága veszélybe kerül, automatikus késztetést érez arra, hogy visszaszerezze.

Ez mindkét irányban igaz. Te is ezért feszülsz neki, amikor megmondják, mit csinálj, és ő is ezért próbálkozik erősebben, amikor kijelented, hogy márpedig nem úgy lesz.

Ha azt mondod neki, hogy nem fogod azt csinálni, amit mond, egy kontrollra érzékeny ember ezt vereségként fogja megélni, ezért érdemes máshogy fogalmazni.

„Értem, hogy neked ez fontos. Én viszont ezt másképp fogom csinálni.”

Nem támadod, nem kérsz engedélyt, és nem is adod át a döntést. Néha működik is.

Miben különbözik, ha a főnököd vagy ha a párod a kontrollmániás?

A kezelési stratégia természetesen eltér attól függően, hogy milyen a viszonyrendszer köztetek. A munkahelyen egy vezetőnek van bizonyos fokú legitim hatalma feletted, míg egy párkapcsolatban vagy barátságban két egyenrangú felnőtt autonómiája találkozik.

Ha a főnököd kontrolláló, a leghatékonyabb fegyvered a struktúra és a proaktivitás. Egy vezetőnél a szorongást leginkább az információhiány táplálja. Ne várd meg, amíg ötször rád ír, hogy hol tartasz a feladattal. Kezdeményezz te, és jelezd előre, hogy délután háromkor küldesz egy rövid összefoglalót a státuszról. Ezzel lényegében elveszed a beavatkozás élét, mert te magad biztosítod számára az áhított kontrollélményt anélkül, hogy mikromenedzselnie kellene téged. Érdemes előre tisztázni, melyik az a fázis, amit ő hagy jóvá, és miben ad neked szabad kezet.

Egy élettárs esetében viszont teljesen más a helyzet. A partnerednek semmilyen legitim joga nincs meghatározni a lépéseidet, a találkozóidat vagy a pénzköltésedet. Itt már nem a megnyugtatás a cél, hanem a saját határaid kőkemény megvédése. Ha egy kapcsolatban elkezded folyamatosan magyarázni, hogy mit miért csinálsz és elszámolni a perceiddel, azzal akaratlanul is megerősíted a kontrolláló dinamikát. Ő kérdez, te bizonyítasz, ő megnyugszik, legközelebb pedig még többet fog kérdezni.

Persze az normális, hogyha van a párkapcsolatban egy természetes érdeklődés, hogy mit csinál a másik, és erre nem bűn rákérdezni, sőt…még javaslatokat is lehet tenni, ha tanácsra szorul, de utasítani és elvárni, hogy teljesítse a parancsokat, az nem nyerő.

Honnan tudod, hogy tényleg kontrolláló, vagy csak másképp gondolkodik?

Nem attól kontrolláló valaki, hogy alapos, sokat kérdez, vagy szeretné, ha valami egy adott módon történne.

Akkor mondhatjuk rá, hogy kontrolláló, ha nem fogadja el, hogy neked jogod van eltérően dönteni. Ennek jellemző jelei, hogy újra és újra felülírja a már meghozott döntéseidet, bűntudatot kelt, ha nem engedelmeskedsz, vagy megsértődik az önállóságodon.

Figyeld meg, hogy mi történik, amikor nemet mondasz! Ha megbeszélés lesz belőle, a helyzet kezelhető, de ha következmény, az már más kategória.

Hogyan kommunikálj egy kontrollmániással?

A cél nem a hatalmi harc megnyerése, hanem a fenyegetettségérzés csökkentése a saját döntési jogod megtartásával. Ha nekiesel a másiknak, hogy ne mondja meg mit csinálj, azonnal védekező üzemmódba kapcsol. Helyette okosabb asszertív technikákhoz kell nyúlnod.

Először is ne magyarázkodj túl sokat! A kontrolláló ember minden indoklásodban talál egy újabb pontot, amibe belekapaszkodhat. Ha elkezded megvédeni a döntésedet, azonnal az ő pályáján játszol. Sokkal jobb egy rövid, tényszerű lezárás, például, hogy érted az ő álláspontját, de te ebben most ezt a döntést hoztad, és pont.

Adhatsz neki olyan területen kontrollt, ahol neked mindegy. Ha folyamatosan irányítani akar, adj neki valódi választási lehetőségeket a kevésbé fontos részletekben. Eldöntheti a helyszínt vagy az időpontot, de az alapvető kérdésekben tartsd meg a döntést magadnak.

Használd a törött lemez technikát! Ez az a technika, amit mindenki utál kipróbálni, aztán csodálkozik, hogy működik. A lényege, hogy kiválasztasz egy rövid mondatot, és nyugodtan, indulat nélkül megismétled, bármilyen irányba próbálja vinni a beszélgetést.

• Ma nem szeretnék elmenni sehova.
• De XY is ott lesz…
• Ma nem szeretnék elmenni sehova.
• Most akkor menjek egyedül?
• Ma nem szeretnék elmenni sehova.

És így tovább…

A cél tehát nem az, hogy végleg megváltoztasd vagy legyőzd a másikat, hanem az, hogy megvédd a saját életteredet anélkül, hogy felesleges drámát generálnál.

Gyakori kérdések