Önismeret

Tényleg a kényelemre vagyunk kódolva?

Miért nehéz szabadulni a komfortzónából? Az emberi idegrendszer alapvetően a kiszámíthatóságra és az energiatakarékosságra optimalizál. Az agyunkban több olyan mechanizmus is működik, ami a kevés erőfeszítéssel járó lehetőségek felé billenti a döntéseinket.

Nézzünk meg 6 ilyen mechanizmust, vajon melyik dolgozik benned?

Az ember folyton azon munkálkodik, hogy ne kelljen dolgoznia. Feltaláltuk a mosógépet, hogy ne kelljen mosni, feltaláltuk a porszívót, hogy ne kelljen söprögetni, feltaláltuk az autót, hogy ne kelljen gyalogolni, és most még az AI is itt van, hogy ne kelljen gondolkodni.

Valószínűleg te is a legtöbbször a kényelmet választod, ami természetes, mert így vagyunk kódolva. Nem azért nem változtatunk, mert nem akarunk jobb életet, hanem mert a változás pillanatnyi ára sokszor túl magasnak tűnik. A komfortzóna mágneses ereje sokkal erősebb, mint gondolnád, na de miért is?

 

1. Status quo bias: a megszokás csapdája

Évek óta ugyanazokat veszed a boltban, ugyanazt a tejet, ugyanazt a joghurtot, ugyanazt a 10-15 kaját főzöd felváltva, és nyaranta ugyanoda mész nyaralni. Némelyiket már rég meg is untad, de egyszerűen nincs kedved kitalálni helyette valami mást. (Vasárnapi ebéd szitu: ha valaki a rántott húson kívül bármi mást javasol, gyanakodva nézünk rá.)

Ezt a pszichológia status quo torzításnak (status quo bias) hívja. Ami azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk a jelenlegi állapotot választani, pusztán azért, mert az a jelenlegi. Megkíméljük magunkat a döntéshelyzettől, mert az túl energiaigényes.

Hogy ez mekkora erő, azt egy meglepő példa mutatja. Eric Johnson és Daniel Goldstein 2003-ban európai országokat hasonlítottak össze aszerint, hányan számítanak szervdonornak. Ahol külön jelentkezni kell, például Németországban, ott nagyjából az emberek 12 százaléka. Ahol nem kell külön jelentkezni, hanem mindenki potenciális szervdonor, mint Magyarországon, ott közel 100 százalék. Nem valószínű, hogy a véleményünk ilyen mértékben különbözik a németekétől, egyszerűen csak sokan maradnak az alapbeállításon.

 

2. Veszteségkerülés: ragaszkodunk a saját szarunkhoz

Évek óta ugyanazon a munkahelyen dolgozol, bár már régóta nem érzed jól magad ott. Nem becsülnek meg igazán, a fizetés sem acélos, fejlődni pedig nincs nagyon hova. Mégis maradsz, mert legalább biztos a havi utalás, ismered a kollégákat, és tudod, mire számíthatsz. Egy új állás talán jobb lenne. De mi van, ha mégsem?

Ez a veszteségkerülés (loss aversion). Daniel Kahneman és Amos Tversky kutatásai szerint egy veszteség lélektanilag nagyjából kétszer annyira fáj, mint amennyi örömet egy ugyanakkora nyereség okoz. A változás mérlegelésekor ezért a lehetséges veszteség mindig többet nyom a lattba, mint a lehetséges nyereség. Tehát, ha elveszítenéd ezt a pocsék munkahelyet, az jobban fájna, mint amennyire annak örülnél, ha találnál egy jót.

Amikor váltáson gondolkodsz, az agyad nem a lehetséges előnyöket nagyítja fel, hanem azt, amit biztosan el kell engedned.

A legszemléletesebb kísérlet egy szimpla bögréről szól. Egyetemistáknak adtak egy sima kávésbögrét ajándékba, aztán megkérdezték őket, hogy mennyiért adnák el. Akik nem kaptak bögrét, nagyjából feleannyit fizettek volna érte, mint amennyit a tulajdonosok kértek volna. Pár perc birtoklás tehát elég volt ahhoz, hogy egy egyszerű bögre felértékelődjön.

 

3. Bizonytalanságkerülés: az ismeretlen félelmetes

Régóta szemezel egy tanfolyammal, már többször elolvastad a leírást és a véleményeket, még egy könyvet is vettél hozzá, ami azóta az éjjeliszekrényen porosodik. Mégis mindig találsz valami okot, amiért nem vágsz bele. Mi van, ha túl nehéz lesz? Mi van, ha rengeteg időt és pénzt beleteszel, és nem jutsz vele semmire?

Itt nem a meglévő dolgaidat félted, az zavar, hogy nem tudod, mi vár rád. Ezt bizonytalanságkerülésnek (ambiguity aversion) nevezik: inkább vállalunk egy ismert kockázatot, mint egy olyat, amelynek még az esélyeit sem látjuk.

Hogy a nem tudás mennyire megviseli az embert, arra a londoni UCL kutatói adtak egy meghökkentő választ. Archy de Berker és kollégái 2016-ban egy számítógépes játékot játszattak a résztvevőkkel, amelyben a kövek alatt kígyó lapulhatott. Ha előbújt, enyhe áramütés érte a játékosok kezét. A legnagyobb stresszt viszont nem a biztos áramütés okozta. Ha tudták, hogy van kígyó a kő alatt és jön az áram, nem volt annyira vészes számukra. A résztvevők akkor izzadtak a legjobban, és akkor tágult ki leginkább a pupillájuk, amikor nagyjából fele-fele esély volt rá, hogy van kígyó vagy nincs.

Az emberek nem csupán az ismert kockázatot kerülik, hanem sokkal jobban tartanak azoktól a helyzetektől, ahol még az esélyeket sem tudják előre kiszámítani. Ezért tűnik vonzóbbnak egy kiszámítható, de középszerű élethelyzet egy olyan ismeretlennél, ami akár sokkal jobb is lehetne.

 

4. Erőfeszítéskerülés: nincs energiánk változtatni

Rég kinőtted már a lakást. Túl sok a cucc, kevés a tárolóhely, a polcok roskadoznak, és már régóta tudod, hogy át kéne rendezni egy szobát, lomtalanítani, okosabb megoldásokat keresni. Nem a pénz miatt nem vágsz bele, hanem mert baromi sok munka, és minden egyes pulóverről dönteni kell, hogy marad vagy megy.

Az agyunk a mentális erőfeszítést is költségként könyveli el. Wouter Kool és kollégái a Princetoni Egyetemen 2010-ben hat kísérletben adtak választást a résztvevőknek két feladat között, amelyek csak abban különböztek, hogy az egyik több fejtörést igényelt. Az emberek következetesen a könnyebbet választották, akkor is, ha tudatosan észre sem vették a különbséget. Tehát tudat alatt is a könnyebb útra tesszük a voksunkat.

A lomtalanításnál ráadásul a cipekedésnél is fárasztóbb lehet a rengeteg apró döntés, amit meg kell hozni.

 

5. Jelenorientáltság: a jelen jutalma erősebb a jövőbelinél

Péntek este görgeted a webshopot, és a kosárba kerül egy újabb pulcsi vagy egy konyhai kütyü, amire igazából nincs is szükséged, pedig félre akartál tenni a nyaralásra. De a nyaralás messze van, a pulóver meg egy kattintásnyira.

Ez a jelenorientáltság (present bias). A most kapott jutalom vagy a most elkerült kellemetlenség aránytalanul nagy súlyt kap, a jövőbeli előny pedig elmosódik. Hal Hershfield és kollégái szerint részben azért, mert a jövőbeli énünkre úgy gondolunk, mintha egy idegen lenne. 2011-es kísérleteikben a résztvevők virtuális valóságban találkoztak a saját, számítógéppel megöregített önmagukkal, és ez olyan hatással volt rájuk, hogy utána több pénzt tettek volna félre a nyugdíjas éveikre.

Ehhez társul még a várható megbánástól való félelem is, amelyet Graham Loomes és Robert Sugden 1982-ben írt le. Sokkal jobban tartunk attól, hogy egy aktív döntésünket később megbánjuk, mint attól, hogy a tétlenségünk miatt maradunk le valamiről. Így inkább maradunk a jelenlegi kényelemben, a nehéz feladatokat pedig áttoljuk a jövőbeli énünkre, mintha ő egy teljesen másik, sokkal energikusabb ember lenne.

 

6. Alacsony énhatékonyság és tanult tehetetlenség

Már legalább ötször nekifutottál az életmódváltásnak vagy a rendszeres sportnak. Mindig hatalmas lelkesedéssel vetted meg a bérletet, aztán három hét múlva elfogyott a lendület. Egy idő után már bele sem vágsz, mert meggyőződéseddé vált, hogy neked ez genetikailag vagy alkatilag úgysem megy.

Itt két különálló, mégis egymást erősítő mechanizmus találkozik. Az egyik az alacsony énhatékonyság, amelyet Albert Bandura 1977-ben vezetett be a pszichológiába. Ez azt jelenti, hogy nem hiszel abban, hogy képes vagy sikeresen végrehajtani egy adott feladatot, ezért a nehézségeket nem akadálynak, hanem a kudarc bizonyítékának látod.

A másik a tanult tehetetlenség, amelyet Martin Seligman és Steven Maier 1967-es kísérletei tártak fel. Ha valaki korábban többször tapasztalta, hogy a próbálkozásai nem hoznak eredményt, kialakul benne az az érzés, hogy nincs befolyása a saját helyzetére. Ilyenkor már akkor sem mozdulsz, amikor valójában minden eszköz a kezedben lenne a sikerhez.

 

Tényleg mindig kerüljük az erőfeszítést?

Ha mindez igaz, akkor miért másznak meg emberek nyolcezres hegycsúcsokat, miért tanulnak meg felnőttként hangszeren játszani, és miért indítanak saját vállalkozást a biztos állás helyett? A népszerű pszichológia gyakran úgy állítja be az agyat, mint egy lusta gépezetet, amely mindenáron menekül a munka elől, ennél azonban árnyaltabb a kép.

Michael Inzlicht és munkatársai 2018-ban publikálták az erőfeszítés paradoxonáról szóló áttekintő tanulmányukat. Arra mutattak rá, hogy miközben az erőfeszítés valóban költséges, bizonyos helyzetekben éppen maga az erőfeszítés adja meg az elért eredmény valódi értékét.

Gondolj csak bele, mennyivel büszkébb vagy egy olyan projektre, amibe rengeteg munkát tettél, mint arra, ami az öledbe hullott! Az agyunk tehát nem a kényelem rabja, hanem egy nagyon szigorú könyvelő. Csak akkor hajlandó megfizetni a változás magas árát, ha a várható jutalmat elég értékesnek és értelmesnek látja.

 

Mit tehetsz, ha magadra ismertél?

A fenti mechanizmusokat nem tudod kikapcsolni, de nem is kell. Többre mész, ha megérted a működésüket, és úgy alakítod át a környezetedet, hogy az agyad ne vészhelyzetként élje meg az újítást. Próbáld ki ezt a négy lépést!

1. Nevezd meg pontosan, melyik a te problémád! Mielőtt lustasággal vádolnád magad, kérdezd meg, mi tart vissza igazából. A veszteségtől félsz, az ismeretlen bizonytalanságától, vagy egyszerűen csak a mentális tervezés fáraszt le?

2. Csökkentsd a belépési küszöböt nevetségesen kicsire! Ha a mentális erőfeszítés költsége túl magas, bontsd le a feladatot egy olyan apró lépésre, ami szinte nulla energiát igényel. Ne az egész lakást akard lomtalanítani, csak egyetlen fiókot üríts ki ma délután!

3. Írd le feketén-fehéren a helyzetben maradás árát is! A veszteségkerülés miatt hajlamosak vagyunk csak a változás kockázatait számolgatni. Írd össze egy papírra, mit veszítesz egy év múlva, ha minden pontosan úgy marad, ahogy most van!

4. Gyűjts információt a bizonytalanság ellen! Az ismeretlentől való félelem azonnal csökken, amint konkrét adatokat szerzel. Beszélj valakivel, aki már végigcsinálta azt a képzést vagy váltást, amin gondolkodsz, így az ismeretlen veszélyből kiszámítható terv lesz!

 

Gyakori kérdések

Az agy előre beárazza a tervezéssel, koncentrációval és döntéshozatallal járó mentális munkát. Ezt nevezzük a kognitív erőfeszítés kerülésének, ami egy teljesen természetes energiatakarékossági reakció.

Nem. A megszokott keretek energiát spórolnak és biztonságot adnak. Akkor érdemes változtatni, ha a maradás már többe kerül neked, mint amennyit ad.

Veszteségkerülésnél attól félsz, hogy elveszíted, amid most van. Bizonytalanságkerülésnél attól, hogy nem tudod, mi vár rád, és nem tudsz vele előre számolni. A kettő együtt is jelentkezhet.

Kezdd apró, visszafordítható lépésekkel, mert ezek csökkentik a bizonytalanságot. Ha a szorongás erős, tartós, vagy már a mindennapjaidat is korlátozza, érdemes szakemberrel beszélni.

Heti hírlevél

Iratkozz fel a heti hírlevélre, ha érdekel az önfejlesztés tudományos alapokon

Egy levél hetente, kutatásokon alapuló cikkekkel és a motivációs mítoszok cáfolatával. Bármikor leiratkozhatsz, egy kattintással.

Nincs spam, nincs továbbadott adat.

Érdekel a véleményed, kérlek oszd meg velünk!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük